Sokan, sokféle pletykát ismernek arról, hogy végül is mi vezette Orbán Viktor miniszterelnököt és a többi kormánytagot a fordulatra. Miért kezdett az addig a nyilatkozataiban inkább a szabadságharcot tápláló politikai vezetés hirtelen az európai és amerikai pénzvilágnak tetsző tónusban beszélni. A legfőbb okok között hallottuk azt, hogy a Magyar Nemzeti Bank folyamatosan adatokat adott át az országból nagy mennyiségben kiáramló pénzekről, hallottuk a súlyos állampapírpiaci kibocsátási kudarcokat, illetve azt is, hogy néhány, közgazdaságilag pallérozottabb kormánytag szokatlanul harcias figyelmeztetéseket adott a miniszterelnöknek.
Akármi is kellett hozzá, de a békülékeny hang eluralkodott, és immár megalapozottan lehet remélni, hogy meg fogunk egyezni az IMF-fel és az unióval. A szakszerű és érzelmektől mentes eddigi tárgyalásokon a felek jól haladtak a párbeszéd megindítását lehetővé tevő pontok mentén, és a magyar fél legalábbis azt mindig deklarálta, hogy minden kérdés tárgyalható. Az uniónak azért néhány szokatlanul sületlen felszólalást prezentáló európai képviselő és saját következetlensége miatt is lehet némi lelkiismeret-furdalása, és ez még akkor is igaz, ha erősen nonszensz az a beállítás, mintha az unió rontott volna rá Magyarországra, és nem mi küldtük az első, máig érthetetlen hadüzeneteket.
Vannak nyitott pontok
Természetesen a megállapodás még így sem teljesen lefutott, még mindig el lehet bukni, ha a felek nem akarják engedni a másik oldalnak a tisztességesen kommunikálható végkifejletet, vagyis az emelt fővel távozás lehetőségét a tárgyalóasztaltól. Az unióval elsősorban a rövidebb távú, jogi kérdésekben kell megegyezni, az IMF felé pedig a magyar gazdaság hosszabb távú egyensúlyát, fenntarthatóságát kell majd bizonyítani.
Az emelt fő megtartása pedig még akkor is lehetséges, ha szinte minden fontos intézkedést zárójelbe kell tenni, ha sokszor majd kifejezetten hátraarcot kell vezényelni, ha akár százszázalékos is lesz a megfelelés az uniós kéréseknek. Hiszen töretlen elkötelezettségű hívek bőven vannak a miniszterelnök mögött, és a tárgyalásokra tűzött kérdések – bármennyire is fontosak – kevéssé ütik meg a hazai közbeszéd ingerküszöbét.
Remélhetőleg ezért a felelős posztokon mindenki úgy fog gondolkodni, hogy az államcsőd elkerülése fontosabb, mint az adatvédelmi biztossal, a jegybankkal, a bírók nyugdíjaztatásával, esetleg az egykulcsos adóval kapcsolatos pontok. Mert persze fontosabbak, de a politikában az arcvesztés elkerülésének, a nemzeti szuverenitás bizonyításának vágya felülírhatja a racionalitást.
Mindenképpen csúnya idők jönnek
Ha mégsem lesz megállapodás, csúnya idők jönnek, ezt már sokan végigmodellezték, ellehetetlenülő finanszírozási képességgel, elapadó forrásokkal, égbe szökő forintárfolyammal. Ami talán kevésbé van benne a köztudatban, hogy bármennyire is a megállapodás az egyetlen járható út, valójában a sikeres megállapodás után is csúnya idők jönnek. Nagyon fontos a megnyugvás, stabilabb lesz az árfolyam, eladható lesz a magyar állampapír, a kamatfelár is biztosan csökken. Csakhogy…
A közép-, illetve hosszabb távú fenntarthatósághoz még sok fájdalmas intézkedés kellhet. Hiszen ha nem pusztán időt szeretnénk nyerni egy újabb krízishez, hanem valóban el szeretnénk kerülni az államcsődöt, akkor csökkenteni kell a hiányt és az államadósság növekedését.
Ma még ördögi a spirál
Számoljunk csak egy kicsit! Jelenleg a magyar államkötvények hozama a forintban kibocsátott kötvények esetén 9 százalék felett van. Ha 4-5 százalék az infláció, akkor egyszerűsített matekkal 4-5 százalékos reálkamatot kell fizetni a forintadósság után. Ez kétféle módon jöhet ki, költségvetési szufficittel, vagyis többlettel, illetve GDP-növekedéssel. 2012-re a mértékadó elemzők 0 és mínusz 0,5 százalék közötti növekedéssel és 2,5 százalékos hiánnyal számolnak. Vagyis a forintadósság minden számtan szerint továbbra is nő a magyar gazdaság összteljesítményéhez képest.
Ott van persze a devizaadósság is, amely ugyan az ismert kockázati felárak miatt szintén csak nagyon komoly gazdasági növekedés mellett maradna egyensúlyban, ám itt a képletet az árfolyamváltozás is befolyásolja. Ahogyan 2011-ben az adósság tényleges törlesztése mellett is nőtt a GDP-hez viszonyított mérték, úgy a fordított irány is elképzelhető. Vagyis, amennyiben egy esetleges megállapodás után a forint 260-270-es szintre emelkedne az euró ellenében, úgy a devizaadósság még akkor is csökkenne GDP-arányosan, ha a nominális euróban kifejezett összeg amúgy nőne.
És a többi bajunk
Az államadósság azonban csak egy aspektus a magyar gazdaságban, hasonlóképpen fontos, hogy növelhető-e a magyar munkaerőpiaci aktivitás, elindítható/befejezhető-e a Széll Kálmán Tervben belengetett szerkezeti reform, kialakítható-e valamilyen fenntarthatónak tűnő államháztartási pálya.
Sajnos nagy problémát jelent egy csomó egyedi balhé kezelése is. Csak felsorolásképpen, a devizahitelek nagy állománya még kezelést igényel a lakosság, az önkormányzatok és a bankrendszer szempontjából is. A közlekedés minden szinten rogyadozik, legyen szó a BKV-ról, a MÁV-ról vagy a legaktuálisabban a Malévról. És vajon sikerül-e valamilyen előrelépést, illetve finanszírozhatóságot elérni a minden szempontból kilátástalan egészségügyben, oktatásügyben?
És végül az ezerszer hangsúlyozott bizalom, illetve kiszámíthatóság. Ha lesz hitel, akkor szerzünk az országnak egy kis bizalmat. Pénzt nem feltétlenül, hiszen nem akarjuk felhasználni az IMF-forrásokat, továbbra is a piacról szeretnénk finanszírozni magunkat. Az egész hajcihő, az IMF-hitel esetleges készenléti díja, vagyis az az összeg, amit a rendelkezésre tartásért fizetünk, arra kell, hogy bizalmat vásároljunk. Nem lesz olcsó vétel, de biztosan megéri. Ugyanakkor azt senki nem gondolhatja reálisan, hogy az elmúlt időszak olykor igazságos, olykor eltúlzott politikai balhéja nem hagyott nyomott a megítélésünkön.
Egyezzünk meg gyorsan! Aztán kezdődhet az igazi munka! Sajnos, nagyrészt elölről.
