Érdemes-e megvizsgálni a játékelmélet segítségével a magyar kormány és az IMF közötti konfliktust?
Talán meglepően hangzik, de minden stratégiai konfliktus vizsgálható játékelméleti szempontból. A rövid válaszom tehát: igen.
Első megközelítésben ésszerűnek tűnik az a stratégia, hogy a játékos azt mondja, nem is kell neki annyira az, amit a tárgyaláson meg akar kapni, mivel így jobb feltételeket érhet el.
Általánosan ez igaz. Ez a bazárokban is bevett stratégia. A vevő eljátssza, hogy nincs szüksége az árura, mire az árus rohan utána, s végül megegyeznek egy kedvező árban.
“Nagy téteket raktak föl már a játékosok, valakinek nagy lesz a vesztesége a parti végén”
A kormány és az IMF közötti játszma viszont azzal is bonyolultabb, hogy van egy olyan szereplő, aki – vagy inkább amely – nem is rendelkezik tudatossággal. Ez a piac.
A piacot a falkaszellem jellemzi. Az egyes piaci szereplők nem rendelkeznek megfelelő elemző kapacitással a magyar gazdaság értékeléséhez. Annál is inkább, mivel a kormány nyíltan felvállalta, hogy nem szokványos gazdaságpolitikát folytat, ezáltal a múlt tapasztalatai, a korábbi adatok, indexek kevésbé segítenek megmondani az elemzőknek, mi fog történni. Az IMF viszont rendelkezik a szükséges kapacitásokkal. A piac úgy vár az IMF-megállapodásra, mint egy ISO-minősítésre. Ha ez nem történik meg, rossz jelként fogja értékelni. A kormány eddig úgy gondolhatta, hogy olyan gazdaságpolitikai lépéseket tesz, hogy nincs szüksége ilyen „ISO-minősítésre”. Most már úgy tűnik, a kormányban kezdik úgy gondolni, hogy erre mégis szükség van, ez állhat a kommunikáció megváltozása mögött is.
A Roubini Global Economics nemrégiben azt írta egy elemzésében, hogy a kormány elhúzza a tárgyalásokat az IMF-fel, a piaci körülmények közben azonban annyira megromlanak, hogy a kormány végül az IMF minden feltételét elfogadja.
Én a kormány és az IMF közötti tárgyalásokat egy pókerjátszmához hasonlítanám. Bár a pókerjátszma célja nem a megegyezés, akad több hasonló elem: nem lát bele egymás lapjaiba a kormány és az IMF, akárcsak a pókerjátékosok. Vannak tapasztalatok arról, hogyan tárgyalt más alkalmakkor az IMF – akár korábban Magyarországgal is – s az IMF-nek is vannak tapasztalatai Magyarországgal kapcsolatban – ahogy a pókerjátékosoknak is több parti után. De minden tárgyalás, minden játszma más és más. S akárcsak a pókernél, az IMF és a magyar kormány között is elindult egy licit, egyfajta eszkalációs játék. A kiindulópont egy működő megállapodás volt, amit a magyar kormány szükségtelennek ítélt, ezzel megtette a magyar kormány a maga licitjét. Majd jöttek az első kritikák az IMF-től a kormány intézkedéseivel kapcsolatban, amit a kormány elutasított. Ezt erősebb kritikák követték, amiket a kormány ugyancsak elutasított. Ha a kormány már az első kritikáknál visszakozik, akkor az némi arcvesztéssel jár a választóinál, de még nem veszít igazán nagyot. Mostanra azonban már eljutottunk a játéknak abba a szakaszába, ami olyasmi, mint a Ki nevet a végén, csak itt inkább azt lehet mondani, ki sír a végén? Nagy téteket raktak föl már a játékosok, valakinek nagy lesz a vesztesége a parti végén.
De mindeközben azt is el lehet mondani, ha nincs megállapodás, akkor mindkét fél veszít.
Igen, a tárgyalások lényegében arról szólnak, hogyan osszuk el a megállapodás előnyeit. De nézzük meg, melyik szereplő mennyit veszít, ha nincs megállapodás! Magyarország a csőd növekvő kockázatával nézne szembe, gyengülne a forint, emelkednének a kamatok. Ami az IMF-et illeti… Reménykedjük abban, hogy más célja is van, mint általában egy banknak, így fontos neki a nemzetközi helyzet stabilizálása, így az is, hogy elkerüljük az államcsődöt. De nézzünk szembe őszintén azzal is, hogy szűkösek a források, a Valutaalap a Magyarországnak szánt forrásokat más országok kisegítésére is el tudja költeni. Arra hiába vár a magyar kormány, hogy az IMF szaladjon utána.
