Minden jel szerint hiába kezdeményezte júliusban a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium a Volánbusz Zrt. autóbusz-beszerzési tenderének a leállítását, az Alfa Busz 2002 Járműgyártó Kft.-n már ez sem segített. Most úgy fest a helyzet, hogy akár a Volánbusz menedzsmentje is belebukhat a magyar gyártók számára gyakorlatilag teljesíthetetlen elvárásokat megfogalmazó kiírásba. Igen ám, csakhogy a másik oldal, azaz a székesfehérvári gyártó, amely még az első – szerinte azután a második körben szinte szóról szóra ugyanazt tartalmazó – tendert a Közbeszerzési Döntőbizottságon megtámadta, a történet végét már nem érte meg, a megrendelés híján időközben bedőlt.
A fenti történet is híven illusztrálja, hogy a Bajnai-kormány idején indított iparági programokkal nem sikerült a válságban mind reménytelenebbül agonizáló hazai buszipar felélesztése. Pedig a Volán-társaságok feletti tulajdonosi jogokat gyakorló Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. vezetése is hajlott arra, hogy – ameddig csak az érvényes jogszabályok engedték – a pályázati feltételek alakításával juttassák előnyhöz a magyar autóbuszgyártó kis- és középvállalkozásokat (kkv). Ám a hazai gazdasági szereplők helyzetbe hozásához ennél is többre van szükség. Olyan – az Európai Unió előírásaival harmonizáló – beszerzési, pályázati lehetőségekre, amelyekkel élni tudnak azok a kisvállalatok, amelyek az országban termelnek. Mindehhez pedig, ahol csak arra lehetőség és szükség van, a szabályokat is hozzá kell igazítani.
Egyenlő esélyt!
A kulcs éppen ez: a hazai vállalkozások EU-konform helyzetbe hozása. Völner Pál infrastruktúráért felelős államtitkár nem is mondja ki, hogy a buszpark megújításánál a jövőben előnyt élveznek majd a magyar kkv-k, viszont hangsúlyozza: „az uniós normák szerint egyenlő esélyt kell adni mindenkinek”.
S itt a lényeg: álláspontja szerint eddig esetenként hátrányban voltak a hazai gyártók, azaz az elmúlt időszakhoz képest már az egyenlő esély biztosítása is egyfajta „versenyelőny” lehet a számukra.
Az uniós jogba ütközik azonban, ha egy kormányzat közvetlenül előnyben részesíti a belföldi beszállítókat a többi tagországbeli versenytársakkal szemben – függetlenül az előny mértékétől. Egy Brüsszelben dolgozó, névtelenséget kérő versenyjogi szakértő szerint ez érvényes nemcsak az uniós közbeszerzési értékhatárok fölötti, hanem az azok alatti szerződésekre is. Az előbbiek esetében a közösségi közbeszerzési szabályok alapján, az utóbbiaknál pedig az uniós jog diszkriminációt tiltó általános rendelkezései miatt. Ráadásul a hazai közbeszerzések döntő része uniós forrásokat is felhasznál, azaz ezek ellenőrzése szinte törvényszerű, s bármikor kibukhat az áru, a tőke, a szolgáltatások és a munkaerő szabad mozgására alapozott brüsszeli szabályokkal ellentétes pozitív diszkrimináció, ami pedig következményekkel járhat.
A létező protekcionizmus
Kétségtelen persze, hogy a válság közepette egyre több kormány hirdet manapság piacvédő intézkedéseket. Mi több, Franciaország útjain döntően francia, Olaszországban olasz, Németországban pedig német buszok közlekednek. Sőt, sem a párizsi, sem a berlini kormány tagjainak nem jut eszébe más nemzethez köthető autómárkákban furikázni. Mindez ugyanakkor egyetlen politikust sem gátol meg abban, hogy a másik szemére hányja, ha annak országában tapasztal hasonló jelenségeket. Angela Merkel német kancellár és José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke például vállvetve támadta Nicolas Sarkozy francia államfőt, amikor az alig egy éve bejelentette 6,5 milliárd eurós segélycsomagját a francia autóipar számára. Fennen hangoztatták, hogy ez a fajta megkülönböztetés már sérti az uniós belső piac működését, és a válság kiéleződéséhez vezethet. Arról már nem is beszélve, hogy Barack Obama amerikai elnököt Kínától Európáig világszerte bírálták azért, mert Buy American! (Vásárolj amerikai árut!) felhívással indított kampányt – de a világgazdaság nagy szereplői közül így vagy úgy többen is követik a példáját.
A bírálatok részben jogosak, hiszen ott a történelmi példa: az 1929-es világgazdasági válság is protekcionizmusba sodorta a világot, ami csak tovább mélyítette a krízist. Nem véletlen, hogy Pascal Lamy, a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) – mellesleg szintén francia – főigazgatója is óva intett a mindinkább terjedő, ám a globális élénkülést veszélyeztető, elvakult piacvédelemtől.
Vannak kiskapuk
Úgy tűnik, a magyar „függetlenségi harc” paragrafusokba öntve már kevésbé kardcsörtető, mint azt a tavaszi kampány-megnyilatkozások alapján feltételezni lehetett. Az eredetileg a rossz minőségű importot, „külföldi szemetet” kiszorító felhívás jogszabályokba foglalásánál például már minden élelmiszerre, így a hazai gyártásúra is kiterjesztették a vizsgálatot, hogy a megkülönböztetés miatt Brüsszelből ne érhesse szó a ház elejét. Az új Széchenyi-terv vitairata is kreatívan úgy kedvez a hazai kkv-knak, hogy formailag az EU versenyjogi illetékesek se tudjanak belekötni.
A kormány tehát ügyel arra, hogy a kilátásba helyezett új szabályok betű szerint ne sértsék az EU belső piac előírásait. E „finomhangolás” terén Tátrai Tünde, a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusa szerint jócskán lehet tanulni Párizstól, ahol az országban működő kis- és közepes – nagyrészt francia – vállalkozások támogatásának számos EU-konform eszközét fejlesztették ki. Ezek közül máris francia minta alapján került be a magyar szabályozásba például a részajánlat-tételi lehetőség és a helyi kistermelők előnyben részesítése.
(A Figyelő legfrissebb, csütörtökön utcára kerülő számából megtudhatja, miként vélekedik a protekcionista gazdaságpolitika lehetőségéről Demján Sándor Trigránit-vezér, Pintér István Rába-vezér és Raskó György közgazdász. Kiderül, milyen európai technikák vethetők be a hazai kkv-k helyzetbe hozására, és az is, hogy mennyi protekcionizmust néz el válságban az EU.)
