Történelmi lehetőséget szalasztott el az elmúlt években Magyarország azzal, hogy nem alakította át a jórészt a késő Kádár-korszak automatizmusai által meghatározott államháztartási-jóléti rendszereit – olvashat a Figyelő csütörtökön utcára kerülő számában.
Pedig erre a lehető legideálisabb lett volna a külföldi környezet. A világ fürdött a pénzben, a ’80-as évek közepétől kezdve az USA liberalizálta nyugdíjalapjai befektetési tevékenységét, hirtelen kitárult a pénzügyi világ, az amerikai befektetések elkezdtek a világ távolabbi részeibe is áramlani.
E közben a távol-keleti országok, főleg Japán megtakarításai a biztonságos amerikai államkötvény-piacot árasztották el, ehhez a 90-es években az USA-val szemben irdatlan kereskedelmi többletet felhalmozó Kína devizatartalékai is csatlakoztak. A pénzvilág manapság oly sokat szidott globalizációja oda vezetett, hogy több ezer milliárd dollár keresett magának megfelelő befektetési terepet.
Az EU-hoz csatlakozni vágyó volt szocialista országok – köztük Magyarország – kedvező lehetőségeket kínáltak. Maga a csatlakozás azt az ígéretet hordozta magában, hogy Magyarország nem csak kereskedelme és jogrendszere révén integrálódik az Unióba, de az államháztartási rendszerek is igazodnak majd az EU-ban szokásoshoz, ráadásul ott az eurózónához való csatlakozás lehetősége és követelménye is.
Mindez azt az üzenetet hordozta magában egy külföldi befektetőnek, hogy Magyarország kiszámítható sikertörténet lesz, viszonylag gyors eurócsatlakozással, s így kiszámítható fiskális politikával.
Nem így történt.
Az optimista forgatókönyv
A derűlátók szerint a kormány sikeres kiigazítást hajt végre, teljesül a tervezett 2,6 százalékos deficitcél. Emellett olyan érdemi szerkezeti változásokat is képes lesz végrehajtani a kabinet – ilyen például a jóléti rendszerek reformja, vagy a munkaerő piaci reform –, amelyek hosszú távra is megalapozzák a GDP fenntartható szintű, az EU átlagánál általában kétszer nagyobbnak becsült növekedését.
Realista forgatókönyv
E szcenárió azt mondja, elképzelhető ugyan, hogy a kormány sikeresen betömi a büdzsé éhes bendőjét, viszont az ország hosszú távú életképességéhez szükséges átalakításokat nem sikerül majd keresztülverni. Azok ugyanis – ahogy eddig is –, elvéreznek az egyeztetési kényszerek kalodájában és lobbiérdekek gúzsában vergődő magyar belpolitikában. Ez gyakorlatilag azt jelentené, hogy a magyar gazdaság ismét kizárólag a külső konjunktúrának lesz kiszolgáltatva.
Pesszimista forgatókönyv
Ez a szcenárió feltételezi azt is, hogy a kormány nemhogy a gazdasági szerkezetátalakítás elemi lépéseit nem képes megtenni, de a költségvetési hiányt sem tudja a megszabott, finanszírozható mederben tartani. Újabb hitelfelvételre kényszerülünk, amely adósságspirálhoz, valutaválsághoz, végső soron akár államcsődhöz is vezethetnek.
(A Figyelő csütörtöki számában megjelenő írás részletesen elemzi a magyar válságmodell sajátosságait, makropályát rajzol az egyes forgatókönyvekhez, sőt megfelelő befektetői attitűdöt is társít mindegyikhez.)
