Türelmetlen magyarok tiporták egymást a parkolóhelyekért a parndorfi outlet-faluban karácsony után, az árleszállítás első napján. Céltudatos bevásárlók, akik nem a határsorompók lebontását megünnepelni keltek útra. Pár nappal azután, hogy a sutára sikeredett formális ünnepséget lezavarták, Hegyeshalomnál már nyoma sem volt annak az eufóriának, amellyel húsz éve, a világútlevél birtokában zsúfolódtak be a családok a Trabantokba, hogy végre megvehessék Ausztriában a Gorenje hűtőt. A múlt év végi parndorfi turkálók már nem a hiánygazdaságból szabadultak ki: a határtalanná lett szabadság számukra csupán a globális árversenyhez mellékelt bónusz volt.
Határlebontó pillanatok. A rendszerváltó eufóriát a stagnálás és a leszakadás érzete váltotta fel.
A húsz év alatt eltűntek a vámosok majd a határőrök is, a sztráda Budapesttől Bécsig ér, és a környező kis osztrák falvakban leáldozott a csillaga az „elektrohorváthoknak”. A választék és az árszínvonal egyaránt fokozatosan kiegyenlítődik. Már nem nagyon kell szívnia a fogát annak, aki az osztrák oldalon tankol, egy körültekintő élelmiszer- és italvásárlással bőven behozza a különbözetet. Konzumszinten már betagozódtunk a fejlett nyugati világba. Ha az egy négyzetkilométerre jutó benzinkutak vagy McDonald’sok sűrűségével mérnénk a felzárkózás ütemét, talán már le is köröztük volna Ausztriát. Fogyasztási cikkek tekintetében az elmúlt két évtizedben gyorsabb is volt a tempó, mint az a fejlettségi szintből következett volna. A korábban csak áhított javak erőn felüli ütemben való pótlásának az ára a növekvő hitelállomány – még ha az eladósodottsági ráták egyelőre alatta is maradnak a nyugat-európaiaknak.
Mégis, ezalatt a két évtized alatt a rendszerváltás időszakának a bizakodása is eltűnt, azokkal az illúziókkal együtt, amelyek a kilencvenes évek elejét belengték. „Európába tartunk” – volt a jelszó, és a közbeszéd sokáig az elképzelt nyugati magatartásmintákhoz mérte a honi állapotokat. (A „Nyugaton ez elképzelhetetlen” típusú példabeszéd még ma is gyakori a médiában.) A piacgazdaság és a demokratikus intézményrendszer kiépülése, a nyugati integrációkhoz való csatlakozás a kilencvenes években olyan lendületet adott, amely feledtetni tudta, hogy az évtized első felének erőteljes visszaesése miatt még abszolút és relatív értelemben is nőttek a különbségek a referenciaértéknek tekinthető osztrák statisztikáktól. A gazdaság „aranykorában”, 2000 tájékán pedig szembesülni kellett azzal, hogy a 4 százalék körüli GDP-növekedéssel, amit akkortájt produkált Magyarország, az ütemkülönbséget tartva is csak 2050 körül értük volna el az EU átlagfejlettség 90 százalékát.
Ma viszont a társadalmi közérzet és a gazdasági kilátások egymást erősítő hatása olyan negatív jövőképet vázol fel, amilyen a rendelkezésre álló 2006-os adatokból talán még nem is következik. „Ha csak a GDP-t nézzük az elmúlt másfél évben, nem vagyok arról meggyőződve, hogy a felzárkózás folytatódik. Stagnálhatunk és még le is szakadhatunk” – summázza a helyzetet a közgazdász Pogátsa Zoltán. „Mind a társadalom lélektani oldalát, mind a politikai és társadalmi demokráciát tekintve a leszakadás jellemző. Az emberek fejében sokkal erősebb köztársaság- és demokrácia-kép élt a nyolcvanas években, mint ma” – érzékeli a társadalomkutató Miszlivetz Ferenc. „A magyar közjogi működés bizantikussá vált, súlyos működési zavarok jellemzik. Míg a rendszerváltáskor a nyílt, s a háttérben folyó gyűlölködés mellett volt azért egy demokratikus konszenzus, ez ma már nincs meg” – vázol fel egy visszafejlődési pályát a jogász Majtényi László.
A KÜLÖNBSÉGEK ÉRZÉKELÉSE. A mind erőteljesebben kritikus értelmiségi véleményformálók a társadalom többségének a vélekedését tükrözik. Egyre kevesebbek számára jelent inspirációt a felzárkózás a Nyugathoz, s meglepően kevesen érzékelnek a személyes életükben pozitív fordulatot az uniós integráció hatására. A Psyma Hungária Kft. által a lapunk számára készített közvélemény-kutatásból az derül ki, hogy az EU-csatlakozás csak minden negyedik magyar életében járt kedvező hatással, s a lakosságnak több mint a fele szerint ma nagyobb az életszínvonal-különbség az osztrákok és a magyarok között, mint 1990-ben volt. Minden negyedik megkérdezett úgy gondolja, hogy sohasem lépünk át a Lajtán: nem érjük el azt a gazdasági fejlettséget sem, ahol ma Ausztria áll, igaz, a válaszadók egyharmada tíz-húsz éves távlatban azért lát erre esélyt. S bár a lakosság közel fele sem akkor, sem most nem engedhetett meg magának egy nyugat-európai utazást, aki mégis, azok közül minden öt emberből négy úgy érzékeli, hogy ma nehezebben tudja ezt finanszírozni, mint a rendszerváltás idején. (A felmérésről lásd alábbi összeállításunkat.) A maradék egy tizedből kerülhetnek ki azok, akik nemcsak Parndorfig ruccannak ki egy leértékelésre, de tovább mennek Bécsig, megnézni egy kiállítást (Bozóki András írása a kulturális felzárkózásról a 29-30. oldalon).
MÉLYÜLŐ PESSZIMIZMUS. Az inflációs várakozások 2006 közepétől rendre meghaladják az érzékeltet (korábban fordítva volt), s több mint kétszeresen meghaladják a pénzromlás tényleges ütemét – jeleként a társadalmi pesszimizmus elmélyülésének. Ez is az egyik illusztrációja annak, hogy a lakossági közérzet rosszabb, mint a statisztikákból (egyelőre) kiolvasható általános helyzet. A demokratikus berendezkedés terén azonban aligha lehet sarkos megállapításokat tenni. Különösen a polgári értékrend és gondolkodásmód alig mérhető területein nehéz érzékeltetni a felzárkózás mértékét a szubjektív benyomásokon túlmenően (Oplatka András írása 26-27. oldalon). A forma és a tartalom értékelése azonban elválik egymástól. Például nyugati mérce szerint is formailag hibátlan a magyar közjogi berendezkedés – Majtényi László is úgy látja, hogy a magyar jogállam bármikor kiküszöbölheti a diszfunkcióit. Ám a választópolgároknak csak mintegy fele gondolja azt, hogy szilárd a demokrácia Magyarországon, s körülbelül ugyanennyien vélik úgy úgy, hogy az nagyjából megfelelően működik. A közintézmények iránti bizalom soha nem látott mélységbe zuhant mára. A nyugati társadalmaktól eltérően, a magyarok inkább bíznak az EU-ban, mint saját nemzeti kormányukban és parlamentjükben (lásd demokrácia-összeállításunkat a 28. oldalon).
Kétségtelen, hogy ez a többi posztszocialista országra szintén igaz, miként a felzárkózási folyamatban is több közös vonás mutatható ki (Csaba László gazdasági elemzése a 20-21. oldalon). Ma már azonban nem lehet azt mondani, hogy a rendszerváltás utáni Közép-Európa valamennyi állama hasonló állapotban lenne. A gazdasági mutatók már egészen mások, Csehországban a foglalkoztatás például az EU átlag feletti és a társadalom tudati állapota is alapvetően eltér a magyarétól. Mi viszont a gazdasági helyzet megítélését illetően is túl sokáig éltünk néhány önkényesen megválasztott bűvös szám – mint a GDP-növekedés és a munkanélküliségi ráta – vonzásában. Amíg ezek jók voltak, addig elhitettük magunkkal, hogy minden rendben van. A jelenlegi általános leszakadás- és katasztrófaérzetben a valóság árnyaltabb megértése is szerepet játszhat. Foglalkoztatás terén például sohasem álltunk jól, ám erre csupán az utóbbi években figyelünk oda: jellemző, hogy a Központi Statisztikai Hivatalnál (KSH) is csak az utóbbi tíz évben találunk erre vonatkozó adatokat. Minél inkább a hagyományosaktól eltérő, alternatív mutatókat keresünk, annál nehezebb megbízható méréseket találni. „Ráadásul a KSH és az adóhatóság adatai sokszor nem is harmonizálnak egymással” – figyelmeztet a valóság megismerésének korlátaira Pogátsa Zoltán, megemlítve, hogy az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal adatai szerint a foglalkoztatottak 40 százaléka van nálunk minimálbéren bejelentve, az Eurostat (KSH-tól átvett) statisztikája szerint viszont csak 8 százalékuk.
Ausztria nyomában. Életszínvonal és GDP-összehasonlítás
Mindenesetre akármelyik fontos területről is emelünk ki egy-egy statisztikai adatot, az legalább az elmúlt tíz évben relatív közeledésről tanúskodik. Bármily meglepő, de még az életkilátások tekintetében is megkezdődött a viszonylagos felzárkózás (Czeizel Endre, illetve Józan Péter írása a 22-25. oldalon). Más kérdés, hogy a jelen szintek megfelelnek-e a fejlettségünknek, milyen a konvergencia üteme és miként festenek a jövőbeni kilátásai, s az abszolút számok nem tükröznek-e inkább helybejárást az 1990-es helyzethez képest. Az egy főre jutó GDP tekintetében például az osztrák mutatóhoz képest a rendszerváltáskor 49 százalékról
indultunk; ez a ráta az ezredforduló előtt 39 százalékig csúszott vissza, s 2006-ra is csupán 51 százalékig erősödött. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy az összehasonlító statisztikákban hozzáférhető legfrissebb magyar adat abszolút értékben még mindig alatta marad az Ausztriában 1990-ben mértnek (az osztrák-magyar „versenyt” szemléltető gazdasági mutatókról infografika-összeállításunk a 18-19. oldalon).
Az sem mindegy persze, hogy milyen gazdaság- és társadalomszerkezettel vágunk neki az elkövetkező éveknek. „Zagyva és inkoherens kapitalizmus jött létre” – összegez Pogátsa Zoltán. A magángazdaság rendkívül nyitott, neoliberális, egészen angolszász típusú karakterjegyei vannak, miközben az állam működése nem tudta meghaladni a hetvenes évek államszocialista rendszerét. Erre rakódnak rá a társadalmi elvárások, amikor az emberek majdnem mindent az államtól remélnek, de annak finanszírozásában nem szívesen vesznek részt. Más megközelítésben: a társadalom mind a mai napig nem emelkedett ki a kádári vircsaftból. „Hihetetlen erők húznak vissza ma is, a lelkekben minden a régi maradt” – von mérleget Majtényi László.
A térség többi, posztszocialista országához képest is jóval nagyobb nálunk a kontinuitás és kisebb az önreflexiós készség. „Nemzetközi felmérések szerint Magyarországot társadalmi bizalmatlanság jellemzi, ami potyautas magatartásra sarkall, mivel az emberek abban sem hisznek, hogy vannak közös érdekeik”- fejtegeti Karácsony Gergely, a Medián kutatási igazgatója, miért is számít máig elismerésre méltó tettnek, ha valaki „kicselezi” az államot. Erre telepedik rá a politikai elit teljesítménye, amelynek alapján a – közvetve mérhető, de még inkább az érzékelhető, „nyugatosodásnak” nevezett – társadalmi felzárkózás a leginkább megkérdőjelezhető. Miközben a modern demokrácia alapkövetelménye, hogy minden kérdésről folyjék vita, s a közönség követhesse ezt a polémiát, nálunk az egész társadalomra kiható döntések zárt ajtók mögött, szűk körben születnek. „Bizonyos döntési pontok nem állnak parlamenti kontroll alatt, de talán az egyik legrombolóbb tényező, hogy az ellenzék csak részben vesz részt az országgyűlés működésében” – emel ki néhány szembetűnő polgárosodási deficitet a volt ombudsman Majtényi.
GÖRÖG TRAGÉDIA. Mindebből pedig a gazdasági felzárkózási kilátásokat illetően is összetett kép, egyfajta „görög tragédia” rajzolódik ki. A görögök 1981-ben az akkori uniós fejlettségi szint 60 százalékán léptek be a közösségbe, hogy a végletesen megosztott politikai élet és a kétbalkezes gazdaságpolitika miatt elveszítsék piacaikat és csak távolodjanak az uniós átlagtól. Csupán öt éve indult be egy erősebb növekedés. A tagság semmire nem garancia, komoly a veszélye a stagnálásnak, a perifériára szorulásnak – figyelmeztetnek egyre többen. S akkor még szóba sem került, hogy az uniós tapasztalatok szerint még ha egy nemzet sikeresen zárkózott is fel, a régiós különbségek ott is nőttek. Magyarországon az elkövetkező években a keleti és nyugati országrész, a vidék és a város közötti ollók szélesebbre nyílása – a szőnyeg alá söpört roma-kérdéssel súlyosbítva – olyan helyzetet is előidézhet, hogy abszolút és relatív értelemben ismét távolodunk az uniós átlagtól, miközben még nőnek a regionális különbségek is.
