Indiában még mindig évente kétezer mozifilm készül, ezek közül 1999 happy enddel, vagy legalábbis biztató/ösztönző/emelkedett befejezés klisével végződik. A boldogságos véghez olykor rendelhető némi nemzeti karakter, de általános elvárás, hogy a vég olyan legyen, amilyet Hollywoodban védjegyeztettek: ha könnyes, ha heroikus, a néző megszabadul a szívére nehezedő nyomástól, és boldogan távozik a teremből. A happy end az az árucikk, amely mindenütt a világon eladható.
A legnagyszabásúbb happy end minden idők legjövedelmezőbb angol filmjében, az Igazából szerelemben látható. A „Vége” felirat előtt Richard Curtisnek nemcsak a végtelenül vicces vagy éppenséggel reménytelenül nyomorult sorsokat sikerült összeszinkronizálnia, de az utolsó kockákon azt is megmutatta, miként borul egymás nyakába a Föld nevű bolygó valamennyi élőlénye. Kellett hozzá térlátás, de Curtis megcsinálta. Londonban ő lett a legimádottabb ember. Furcsa módon még a kritikusok is szerették, márpedig náluk senki nem irtózik jobban a happy endtől.
Tíz éve az Oscar-gálán egy háromperces összeállítást mutattak be a húsz legemlékezetesebb hollywoodi happy endből, az Óz, a csodák csodájától kezdve Az elveszett frigyláda fosztogatóiig, és akkor úgy tűnt: egy olyan film trailerét láttuk, amelyből akár kétórás mozifilm is készíthető. „Aki nem szereti a boldog befejezést, ne moziba menjen, hanem színházba” – mondta Francis Ford Coppola, pedig róla nem állítható, hogy filmjei lezárásával a napos oldalon járna, gondoljunk csak a Keresztapa-trilógia valamennyi részének végén előadott mészárszék-operáira. „El kell fogadni, hogy a rendezők többsége zsánerfilmeket készít, az egyik legfontosabb zsáner pedig minden kockájával a happy end felé nyomul.” Alfred Hitchcocknak a maga különc modorában szintén nincs kifogása a happy end ellen. Az Idegenek a vonaton minden idők legszemérmetlenebb happy endjével zárul, tökéletes következményeként annak, amiről maga a film is szól: két férfi gyilkosságot cserél.
A happy end a kivételt erősítő megoldások ellenére kaland-, szerelmes- és ifjúsági filmek műfaji követelménye, amely más filmtípusok szövetébe építve olyan, mint egy vörösborfolt a vakítóan fehér ingen. David Lynch, akitől a happy end oly távol áll, mint Győzike önmarcangoló figurája Macbethétől, azt mondja, számára a befejezés is önkényesen meghozott törvény, amelyet érthetetlen módon betartanak rendezőtársai. „Egy filmhez nem kell befejezést komponálni, amikor eljön az idő: egyszerűen és hidegvérűen be kell fejezni” – mondta Lynch, vagyis az a rendező, aki világéletében egyetlen egyszer – a Veszett a világban – zárta le megnyugtatóan hősei sorsának bonyolítását, minden más esetben viszont kétségek között vergődve hagyva a nézőit. A Twin Peaks című kultikus sorozat lezárása egyesek szerint emberiség elleni bűntett, mások szerint a legnagyobb titok, amely közvetlenül a roswelli rejtély után következik. Az optimisták viszont amíg élnek remélnek, hogy Lynch egyszer még előáll a megoldással. Az sem baj, ha nem happy enddel.
