– Műveiben gyakran ábrázol a társadalmon kívül álló figurákat. Ön is Amerikában élve ír Pakisztánról, Indiáról. Kívülállónak érzi magát?
– Nem, de sok író érzi úgy és én is, hogy egyszerre vagyunk belül és kívül. Ha helyesen akarunk írni az emberekről, akkor benne kell éreznünk magunkat a világukban. De egy lépést hátra is kell lépnünk, hogy távolabbról, objektíven nézhessünk rájuk. Ilyen a munka természete. Nem számít, hogy az író a szülőhazájában vagy más országban él, minden írónak erre a fajta kettős látásra van szüksége.
– Ön élt Indiában, Pakisztánban, Angliában, az Egyesült Államokban. Hol érzi otthon magát?
– Legalább három helyen. Ha Indiába megyek, hazaérkezem, de Londonban és New Yorkban is van egy lakásom, és ezekben is teljesen otthon érzem magam.
– Ön még nem kapott Nobel-díjat, bár sokak szerint megérdemelné. Mit gondol a díj odaítélésének szempontjairól? Sokszor politikai szempontok határozzák meg a döntést, mint például tavaly a török Orhan Pamuk esetében.
– Őszintén szólva fogalmam sincs, mi történik Stockholmban, csak a spekulációkat ismerem, ahogyan általában az emberek. És nem is gondolkodom róla sokat. Minden díjról azt gondolom: a lényeg, hogy ne vágyódjunk túlzottan rájuk. Mindig nagyon kellemes, ha észreveszik a munkánkat. Mikor utoljára itt jártam, megkaptam a Budapest-díjat, ami fontos és rettentő kedves a számomra. Szóval díjat kapni jó, de próbálom nem ezen törni a fejem.
– Ha választhatna, hogy nem mondják ki Önre a fatvát, emiatt jóval kevésbé lesz ismert, viszont nyugodtan alkothat, és nem kell ennyi interjút adnia, mint például most, budapesti „villámlátogatásán”, akkor ezt tenné, vagy maradna annál az életnél, amit ténylegesen élt?
– Összességében jobb, ha az emberek érdeklődnek a munkám iránt, mint ha nem. Minden író azt mondaná, jobb túl sok interjút adni, mint egyet sem. Sok író irigyelné ezt a helyzetet. Emiatt nem panaszkodom. De természetesen nagyon szeretném, ha az életemnek az a kilenc esztendeje, amikor bujkálnom kellett az ítélet miatt, másképp telt volna. Például ez nagyon kihatott az akkor még igen kicsi gyermekemhez fűződő viszonyomra. Több hétköznapi dologra vágytam, hogy játszhassak vele, hiszen abban a korban volt, amikor erre még igénye volt. Most már nem érdekli. Sok dolgot lehet tehát sajnálni, de nem bánhatom az egész eddigi életemet, mert ma nem lennék az, aki, ha ez mind nem történt volna meg velem.
– Bevallom, regényei olvasása közben rosszakat szoktam álmodni. Ön nem?
– Az igazság az, hogy a regényeim írása közben kimerítem a képzelőerőmet. Ha írok, hihetetlenül unalmasak az álmaim, például ülök egy széken és újságot olvasok vagy elmegyek sétálni. Banális álmaim vannak, úgy érzem, azért, mert a napi éber életemben teljesen elhasználom ezt az anyagot, nem marad semmi az álmokra.
– Nem érez sajnálatot, mikor megöli, megkínozza vagy az erkölcsi hanyatlásra bízza jobb sorsra érdemes hőseit?
– Valóban nagyon rosszul bánok velük, nem jó dolog szereplőnek lenni nálam, karaktereimre rossz sors vár. De az élet is szörnyű. Meg persze boldog is.
SALMAN RUSHDIE
■ Indiai származású brit író. Bombayban született 1947-ben muzulmán családban, Angliában tanult, ma New Yorkban él. Két fia van, most válik a negyedik feleségétől, Padma Lakshmi modelltől.
■ Indiában, Pakisztánban játszódó, a Kelet és a Nyugat ellentmondásairól szóló, mesés szövésű regényeit a „mágikus realizmus” irányzatába sorolják. Az angol indiai dialektusát használja nyelvi játékok létrehozására.
■ Sátáni versek című regényéért 1989. február 14-én Khomeini ajatollah fatvát, azaz halálos ítéletet mondott ki rá Mohamed próféta profán ábrázolása miatt. Az írónak kilenc évig bujkálnia kellett. A teheráni kormány 1998-ban bejelentette, hogy a továbbiakban nem támogatja a Rushdie elleni fatvát, hozzátéve azonban, hogy annak visszavonásához nincs joga. Az író azóta szabadon él és utazik.
