Melyben kilenc évig feküdt szinte mozdulatlanul – Pilinszky Jánost idézve: a „tobozkönnyű öregek” állapotában -, de ahogy teste lassan, szívósan ellenállva, távolodott földi hüvelyéből, éles elméje, szellemessége, memóriája mindvégig ragyogóan ép maradt. Halványuló hangján karcos, erősen borsozott történeteket mesélt az erdélyi rabbiunoka, előkelő leányintézetek neveltje, első házasságában egy román herceg felesége, majd pesti presszók kávéfőzője, később Ibusz-alkalmazott, második házasságában egy amerikai milliomos, mellesleg rokon, Henry Speter felesége. Majd özvegye. Aki örökölt vagyona egy részét arra költötte, hogy a hazai művészvilág neki kedves tagjait maga köré gyűjtse és kényeztesse. Például úgy, hogy 20-25 művészt Miamiba röptessen, mindig márciusban, elhalt második férjének akkor volt a születésnapja. Repülőjegyet, szállodát, tíz napon át rengeteg programot nyújtva. (Erre mondta a szarkasztikus Melis György az egyik esti búcsúzásnál: „Mondja, Erzsébet, holnap hánykor kezdődik a foglalkozás?”)
De az ország és a társadalom számára Spéter Erzsébet mindenekelőtt az Erzsébet-díjról emlékezetes. Vitray Tamás úttörő jelentőségű televíziós beszélgető műsorában a Mikroszkóp Színpadon jelent meg először a különös hölgy a nyilvánosság előtt, és kijelentette, hogy a magyar művészvilág számára magánvagyonából díjat kíván alapítani. Még mélyen benne jártunk a pártállam világában, mely féltékenyen őrizte mindenféle díjosztogatás monopóliumát. Valóságos bomba robbant. Ám Spéter Erzsébet szívósan addig küzdött, tárgyalt, alkudozott a korifeusokkal, amíg elérte, amit akart. És az országban először alkalmazott amerikai típusú demokratikus szavazást. A díj grémiumának listájáról a közönség választotta a díjazottakat. Azóta ez nem újdonság. De akkoriban áttörést jelentett.
Spéter Erzsébet szemére vetették sokan, a művésztársadalomból is, hogy fürdik az adakozó dicsőségében. Megalázó, hogy a szépen javadalmazott díj nem személytelen, hanem személyhez kötődik. Többeknek addig volt megalázó, amíg nem kaptak ők is Erzsébet-díjat. Egyébként miért ne élvezte volna a helyzetet az idős hölgy? Költhette volna ezt a sok pénzt másra. De ő magyar művészekre költötte. Még csak ne is örült volna ennek? És szenvedett, amikor az Erzsébet-díj kényszerű körülmények között megszűnt.
Kilenc éve csomagolni kezdett budai lakásában, hogy visszarepüljön Miamiba. Szélütés érte, még a szőnyegen feküdt, amikor rátaláltak. Azóta többször tért vissza az élők sorába, de ezt a kilenc évet ágyban töltötte. Legutóbb már nem tudott visszatérni.
Régi barátai – sokan nem élnek már – most, Erzsébet-napon, találkoztak egy Spéter Erzsébethez illő vidám emlékezésre. Az ő szellemében (és szellemének) rendezett toron jókedvűen pergettük vissza a múltat, az „aranjuezi szép napok” történeteit. Néha fel-felcsendült egy túlvilági nevetés. Egyöntetűen megállapítottuk, hogy ő is megjelent (csak mi még nem láthatjuk ezt a dimenziót), és nagyon jól szórakozik. Valószínűleg pontosan ez a halotti torok ősi értelme.
Jobb helyszínt a társaság nem választhatott volna, mint a hírneve ellenére még mindig anti-procc, ómódian családias Víg Kalmár Vendéglőt a régi Rákospalotán. Mindenevőknek való pompás konyha van itt, 250 féle étel ehető. Legjobbak a kemencében sültek. Egészben sült malac, pulyka, liba, csülök. Ezen az estén egy óriáspulyka kínálta bájait a borjúpörkölt és sztrapacska mellett, egy kis könnyű sólettal, tetején Márton-napi libacombbal kiegészítve. Ennek a sóletnak a füstös, érett ízén, gesztenyés állagán érződik, hogy bent éjszakázott a forró kemencében, ahogy kell. Édes-savanyút pont jól egyensúlyoz a házi csalamádé. Súlyozónak végül volt egy kis barackos-mákos gombóc. A kedvenc Kőbányait egykor üvegből hörpölgető dámát ennél jobb, csapolt Radebergerrel köszöntöttük. Egészségére Erzsébet!
