A kanadai hárfaművész Lorena McKennitt a granadai Alhambra palotában rögzített koncertjei napokban jelentek meg dupla CD-n. Könnyen belátható, hogy a XVI. századi építészeti csoda mégiscsak jobban áll a rőt hajú hárfás hölgynek, mint egy molinókkal és eredményjelző táblákkal teli sportcsarnok. A művésznő ritkán jelentet meg lemezeket, így a koncertalbumának is pont úgy örülnek rajongói, mintha rábukkantak volna egy befalazott velencei hajóládára, melyben még Marco Polo csomagolt be kínai selymeket. Mivel McKennitt zenéje jobban „átjön” a fellépések során, mint a stúdiófelvételeken, így azt sem bánjuk, ha ez a koncertlemez már második a sorban, hisz a preraffaelita festmények múzsáira emlékeztető hölgynek 1999-ben már megjelent egy Live In Paris and Toronto című anyaga. Aki ismeri a művésznő kelta, török, örmény, görög népzenét integráló „csodaváró” zenéjét, annak nem okoz meglepetést az album: ezúttal is egy zenés útikönyv történetei között találjuk magunkat. A hárfa húrjai olyan tér-idő koordinátákat jelölnek ki, melyek lehetővé teszik, hogy Dante korából Walter Scott lovagvilágába érkezzünk, onnan pedig tovább utazzunk a transzszibé-
riai expresszen.
A brit PJ Harvey több mint 15 éves pályafutása során annyi mindent csinált, hogy kísérteties, leginkább egy puritán amerikai szekta istentiszteletére emlékeztető, éteri albumának hallgatásakor az ember fel sem kapja a fejét. A dolog persze nem ilyen egyszerű. A White Chalk – mely jórészt nélkülözi a gitárt, ellenben annál több rajta a kórus és a vokál – olyan, mintha M. Night Shyamalan egy dobozban maradt művészi horrorjának filmzenealbuma lenne. Ha ez a dolog mégsem állná meg a helyét, az bizton kijelenthető: az album nyugtalanító szépsége, ihletett finomsága arról győzi meg a hallgatót, hogy azt mondja, a White Chalk Harvey életművének csúcsteljesítménye.
Lorena McKennitt: Night from The Alhambra › Universal › 47+ 48 perc, 9+9 szám › Poptőzsdei árfolyam: **** és fél
PJ Harvey: White Chalk › Universal › 34 perc, 11 szám › Poptőzsdei árfolyam: ****és fél
