Tökéletes kosztümökben, Chanel-retikülökkel, szexisen omló hosszú hajával, tűsarkúban kampányolt a szavazatokért Argentínában október végén már az első elnökválasztási fordulóban győző Cristina Fernandez de Kirchner. A jogász végzettségű latin szépség – aki nem mellesleg a leköszönő államfő, Nestor Kirchner felesége – 44,8 százalékot szerzett a választásokon. A néhai Juan Perón argentin elnökről elnevezett peronista mozgalom balszárnyához sorolható, s decembertől hivatalba lépő elnökasszonytól Argentína a 2001-2002-es pénzügyi összeomlást követő reformok folytatását várja (az eddigi intézkedések nyomán mintegy 50 százalékkal nőtt a GDP, miközben az államadósság drasztikusan csökkent).
Cristina Fernandez jól tudta, mit csinál, amikor nőiességét állította a középpontba, Argentínában ugyanis nem példa nélküli a női politikusok kultusza. Juan Perón második felesége, Eva Perón legendásan népszerű First Lady volt – s nemcsak a dél-amerikai országban. Perón adta az első női elnököt is az országnak: harmadik felesége, Isabel révén, aki az államfő 1974-es halála után került „automatikusan” az ország élére (rövid elnöksége azonban anarchiához, majd véres katonai diktatúrához vezetett). Cristina Fernandez így az első, szabad választásokon hatalomra került női elnök az országban. Viszont a ma világszerte regnáló 11 női miniszterelnök, illetve államfő közül nem az egyetlen, aki valamely családtagja népszerűségét kihasználva ért célba. Ázsiában és Latin-Amerikában például már eddig is számos olyan női elnök akadt, akinek korábban apja vagy férje töltötte be a tisztséget, így egy bevezetett „márkanévre” alapozhatta kampányát.
KULTURÁLIS HÁTTÉR. A katolikus Fülöp-szigeteki Köztársaság jelenlegi, 14. elnökének, Gloria Macapagal-Arroyónak a neve is jól csengett jelölt korában a szavazók fülében. Édesapja, Diosdado Macapagal 1961 és 1965 között szintén államfőként szolgált. Halála után lánya lépett a család élére. A Csendes-óceánon elterülő, 7200 szigetből álló állam élén már a második elnöki terminusát töltő, törékeny termetű asszony nem éppen porcelánbaba. Kemény kézzel üldözi országa egyik déli szigetén, Mindanaón az Al-Kaidával is kapcsolatokat ápoló Abu Szajjaf és Dzsemája Iszlámija muzulmán terroristacsoportokat. Az Amnesty International emberjogi szervezet tavalyi jelentésében neki is támadt, miután egy tisztogató hadművelet során százával ölette meg a feltételezett terroristákat, közöttük néhány politikai ellenfelét. Gazdaságpolitikája nyomán azonban eddig nem látott ütemben, átlagosan évi 4,6 százalékkal gyarapszik a GDP.
Az, hogy egy országban a családfő „jogán” egy asszony a hatalomba kerülhet-e, a kulturális háttéren múlik. Egyes helyeken hagyomány, hogy a családfő halálának esetén a rangidős asszony veszi át a família társadalmi kapcsolatainak irányítását, vagyis a családfő szerepét, így a politikában sem szokatlan az effajta stafétaátvétel. A szavazók ilyen esetekben csak másodsorban voksolnak a személyre, elsősorban a família képviselte értékrendet nézik. Srí Lankán a gerilla tamil tigrisekkel elszántan harcoló – és egy támadásban a látását félig elveszítő – özvegy, Chandrika Bandaranaike Kumaratunga például 1994-től 2005-ig állt elnökként országa élén. Őt megelőzően szintén kormányfő édesapja, Solomon Bandaranaike 1959-es meggyilkolása után anyja Sirimavo Bandaranaike már háromszor volt az ország miniszterelnöke, ráadásul úgy, hogy 1960-as első kormányra kerülésekor ő volt a világ első női miniszterelnöke. A tradíciók szerint a család irányítójának szerepét Kumaratunga férje vehette volna át, ám 1988-ban egy merényletben ő is meghalt. Így a könnycsepp formájú ország első női államfője méltán építhetett kampányában családja kiváló politikai előéletére.
Általában azonban a női államfők és miniszterelnökök nevük ismertségét tekintve a nulláról indulnak, méghozzá férfi kihívóikhoz képest jelentős hátránnyal. „A politikai gyakorlatnak hosszú, kitartó maszkulin hagyománya van” – állítja Fésüs Ágnes, a Napvilág kiadó gondozásában hamarosan megjelenő, A nő és a politikum című tanulmánykötet egyik szerzője. Sokan azzal érvelnek, hogy a politika a történelemben a férfiak által ellátandó tevékenység. Mindezek ellenére akadnak nők, akiknek sikerül áttörniük az üvegplafont. Az Argentínával szomszédos Chilében 2006 óta Michelle Bachelet az elnök. A mélyen vallásos országban ráadásul úgy ért célba, hogy nyíltan vállalta: nem hívő, továbbá elvált a férjétől (az országban a válás csak 2004 óta engedélyezett), a következő kapcsolatából pedig házasságon kívüli gyereke született. Az 55 éves, öt nyelven beszélő, eredeti foglalkozása szerint gyerekorvos Bachelet megválasztásához természetesen a baloldal voksolói járultak hozzá leginkább, másrészt azok a nők, akik politikai pártállástól függetlenül az egyenjogúságra szavaztak. Afrika tavaly megválasztott legelső női államfője, Ellen Johnson-Sirleaf szintén legfontosabb céljaként nevezte meg a nők esélyegyenlőségének megteremtését és bevonását a politikába. Ezzel, a nyomorban élő gyerekek helyzetének javításával és a korrupció elleni harc témájával Libéria elnöknője a 2006-os választásokon egyébként George Weah egykori aranylabdás futballcsillagot győzte le, annak ellenére, hogy esélyegyenlőségi álmai kiváltották a patriarchális vidéki közösségek ellenszenvét.
Az biztos, bárhogyan is kerülnek hatalomra, a női politikusok esetében a nőiességhez való viszonyuk mindig kérdés lesz. „Az egyik kör ellenáll minden olyan gondolatnak, amelyik a férfi-nő különbségekből kíván előnyt kovácsolni” – állítja Fésüs Ágnes. Ők nem kampányolnak azzal, hogy nők, igyekeznek mindenben férfi kollégáikra hasonlítani. A férfias politikusnők prototípusa Margaret Thatcher egykori brit kormányfő. Sem ő, sem a jelenleg regnáló német kancellár, Angela Merkel nem állította kampánya, majd politikája középpontjába a klasszikus női témákat: az esélyegyenlőséget, vagy a gyermekvállalás támogatását. Merkel előtt pedig még sohasem volt női vezetője Németországnak, ráadásul hátrányos helyzetét fokozta, hogy kelet-német. Először pártjával, a konzervatívokkal kellett elfogadtatnia magát, azután pedig a választópolgárokkal. Mindehhez elengedhetetlen volt, hogy kerülje női mivoltának hangsúlyozását.
Más politikusok éppen ellenkezőleg gondolkodnak. „Fogadjatok el olyannak, amilyen vagyok, a hajammal és a hájammal együtt” – mondta Finnország jelenleg második ciklusát töltő elnökasszonya, Tarja Kaarina Halonen, amikor az ezredfordulón először szállt ringbe az államfői székért. Ha egy nő a legmagasabb posztért indul harcba, a csinos megjelenés és nemének hangsúlyozása attól függően feltétele a kampányának, milyen a kulturális, politikai közeg. Ukrajnában Julia Timosenko, a narancsos forradalom után néhány hónapig kormányfőként regnáló, és a posztra a szeptember végi választások után ismét esélyes politikus – miközben a politikában és az üzleti életben kemény hangú nyilatkozataival és harciasságával is kitűnt – híres szépségéről és jó megjelenéséről. Ott erre vevő a szavazótábor. Argentínában szintén a siker feltétele a külcsín. Cristina Fernandez tisztában volt azzal, országában csúnya asszony labdába sem rúghat a választói kegyek elnyerésekor. „Korteshadjáratában rá is játszott attraktivitására és a méhnyak-rákban elhunyt második Peron-feleség, Evita máig élő kultuszára” – mondja Juhász Attila, a Political Capital elemzője.
HILLARY? A vezető női politikusok ügyében fordulópontot hozhatnak a jövő évi amerikai választások. Nem biztos még, hogy az egyelőre pártja elnökjelöltségéért küzdő Hillary Clintonból – az egykori elnök, Bill Clinton feleségéből – Mrs. President lesz-e, ám ha ez bekövetkezik, ő lesz az Egyesült Államok első női elnöke, s egyúttal az angolszász kultúrájú országokban az első, akinek már a férje is betöltötte e tisztet. A közvélemény-kutatások szerint a többi demokrata jelölt előtt jelentősen vezető egykori First Lady kimondottan nem nőként igyekszik kampányolni. Jól is teszi, merthogy az amerikaiak többsége ugyan szívesen látna egy nőt a Fehér Házban, csak épp nem őt, akiről sokan úgy tartják: az, hogy szemet hunyt férje félrelépése felett, nem volt épp nőhöz méltó.
