Aminthogy volt szó, ha jól emlékszem, arról is, hogy Kosztolányi nem véletlenül választotta be az őszt a tíz legszebb magyar szó közé. Nem véletlenül, noha teljesen önkényesen.
Láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír – ezek voltak a kiválasztottak 1933-ban. Kérdezhetni persze, hogy miért tíz, miért nem tizenkettő, s miért pont ezek, továbbá mi tartja össze e szép füzért, amire kézenfekvő a válasz, hogy hát a madzag, vagyis Kosztolányi tartja össze és ez elég. Mindenesetre akkor, az első említésükkor felírtam őket, s kitűztem a képernyő kávájára, mondván, alkalomadtán majd visszatérek rájuk, például a láng szóra, amit Kosztolányi elsőként említ, s amit ide is vonok mindjárt az ősz köré. Mintha pásztortűz ég őszi éjszakákon, messziről lobogva tenger pusztaságon. 
Rajz: Tettamanti Béla
Szócikk tehát a lángról (azzal együtt is, hogy Budapesten október 23-a környékén, autók és kukák felgyújtásának napjaiban nem túl szívderítő nyílt lángra csak gondolni is. Igaz, mit számít ez ahhoz képest, hogy milyen pocsék ilyenkor Budapesten lenni, magyarnak lenni. Akkor is pocsék, ha ez a csőcselék nem Magyarország. Illetve dehogynem, lángaszós teremtette, ez is az, zárójel bezárva), mely szárazon és szakszerűen: az égési folyamatot kísérő, tűznyelvek formájában mutatkozó jelenség. Kevésbé szárazon ama nyelv karcsúságú alakzatot, ama sziszegő, sárga tigrist jelenti, kit éppoly joggal lobogványnak is tisztelhetünk.
Vitatott eredetű szó, lehet hangutánzó-hangfestő, mely eredetileg a lángnyelvek által keltett levegőmozgást, illetve annak hangját jelenítette meg. A tűz lángja minden esetben élőlény, tigris, lidérc. A láng is, a lobogvány is a lobog ige kiterjedt családfáján csüng, miképpen a lob s a lomb avagy a régebbi lobbog, lampog és lompog: „Lampogó tűz bársony szája suttog,/ holtak, holtak hát ti mér’ aludtok”, mondja, illetve kérdezi Reviczky Gyula, s micsoda ereje van ennek a tájias-vidékies lampognak, sűrű és titokzatos, bizonyos fokig drabális, suta és persze dallamos.
Második jelentése a heves indulat, a harmadik az, hogy valaminek a színe-java, s van még ezzel összefüggésben egy „alkohol” jelentése is, nem, mint hinnők, az erős alkohol meggyulladása okán, hanem mert a szeszeknek is legfinomabb része a láng. A lángliszt a liszt java, a lángpelyva a legfinomabb pelyva, a lángselyem pedig a lobogó.
Láng a Balaton mellékén a sarló s kasza pengéjének lapja. Lángnak hívják Szegeden az első rostálással nyert paprikát. Láng Tordán a só finom pora. Hívják az érckemencét langallónak, de langalló a vékonyra hasogatott tűzifa is, mellyel kenyérsütés előtt a kemencét melegítik. Lángot venni a lisztből: próbasütést tartani. A lángost, tehát a lángon sütött lepényt, úgy hívják még: langalló, lángerlő, lapólya, lapótya, lengelő. Olyan, mint a tasi lángos, mondják a gyűrött kalapra. Langallólesőnek hívták Vasban a mihaszna embert. A lángerlő vékonyra sütött töpörtyűs tészta.
Van, ahol langallónak hívnak egynémely terebély ténsaszonyokat, akiket ha hízásra megkísért, bizony langat az ördög: „Vót egj gazdaember, ennek ollyan langalló vót a felesége, hogy nem bírta el a hátán az eördögh. Vitte vón, de felette kákabelű egy eördögh vót, hogy leszakadt vele, s tsak hortyogott tovább az bűzhás vatrantyúja. Az eördögh meg alúl. Ottanes az eördögh erre irtoztato, jóisten ellen valo káromkodást vitt végben, ugj mint: heppenkő, leppenkő, üsse hátad famenkő, aztán: lángas tüzes jégeső teremtette, millongos menkő kutya teremtette, lángazó milljom teremtette, lángaszós teremtette, s tovább, heppentyü vaskesztyü, tüzes guta a mennykü.”
„Lángaszós teremtette”, bizony, s nem ám bazmeg és lófasz zsákszám!
