Nem irigylem magunkat: az elkövetkező két-három évtizedben gyilkos cunamik csapnak le ránk. Már közeledik a hullámfront: nem sokáig napfürdőzhetünk tovább a politikai önbecsapás illuzórikus tengerpartjain. Kezdjük azzal, hogy a magyar társadalom elöregedése nem csak a Standard & Poor’s legfrissebb jelentése szerint, hanem a valóságban is drámai hatással lesz a magyar költségvetésre, mindenekelőtt azonban mindennapjainkra.
Az öregedés ugyanis több, pénzügyileg egymást negatívan gerjesztő folyamat eredője. Egyrészt nyugdíjkorúvá érik a Ratkó-generáció – sokkal több lesz a nyugdíjas. Másrészt a nyugdíjkor küszöbén várható további élettartam nálunk is sokkal hosszabb, mint az átlagember gondolná – 20 év a hölgyek és 15 év a férfiak esetében, s e hosszú inaktív élettartam kétévente átlagosan egy hónappal tovább növekszik.
UTOLSÓ RATKÓ-GENERÁCIÓ. Harmadrészt történelmi mélypontra zuhan az ugyanekkor munkaképes korba lépő fiatalok száma – sokkal kevesebb lesz az eltartó. Ennek oka, hogy a Ratkó-generáció gyermekei megszülettek ugyan – ők a hetvenes évek közepén világra jött gyes-nemzedék -, az ő gyermekeik, vagyis a Ratkó-generáció unokái azonban csak nagyon kis létszámban. A helyzetet ma még elképzelhetetlen mértékben rontja majd 2030 környékén a gyes-nemzedék nyugdíjba vonulása: ők az utolsó nagy létszámú korosztály Magyarországon.
Negyedrészt a következő években 62 évessé váló „ratkorosztály” tagjainak jelentős része nem tradicionális alkalmazottként megy majd nyugdíjba, hanem önfoglalkoztató vállalkozóként – aki az utóbbi években jellemzően csak a minimálbér utáni közterheket fizette be, és egyáltalán nem gondolt arra, hogy a minimális járulékok alapján várható havi nyugdíja még a 100 eurót sem éri majd el.
Ötödrészt a fogyasztói társadalom első nyugdíjasai is a „ratkorosok” lesznek, akik megszokott életszínvonalukat akár rettenetes áldozatok árán is megkísérlik majd fenntartani: ki akarna kiszállni a kényelmes autójából, ki dobná el a telefonját, laptopját, wireless kapcsolatát, klímaberendezését, házimoziját – egyáltalán, ki adná fel élete nélkülözhetetlenné vált kellékeit? Korábban jellemzően szegényen mentünk nyugdíjba, így nem tűnt fel, hogy nyugdíjasként is szegények vagyunk. A jövőben viszont sokan jó anyagi körülmények között kezdjük időskori életünket, így az elszegényedés tragikus pénzügyi és pszichológiai csapdáit a legtöbben nem tudjuk majd elkerülni.
A szegénység súlyos fenyegetése miatt elkerülhetetlenül radikalizálódni fognak a fiatalabb időskorúak. Különösen azokkal a ma is nyomorúságos körülmények között élő, összességében közel 600 ezer honfitársunkkal kiegészülve, akik a jelenlegi szabályok szerint semmiféle nyugdíjjogosultságot nem szereznek majd – vagyis időskorukban mindvégig állami segélyre szorulnak.
Az idősödés cunamiját csak tovább gerjeszti az egészségügyi ellátórendszerek globális, a társadalmak relatív elöregedése miatt szintén megállíthatatlanul mélyülő válsága: egyre több és egyre idősebb ember egyre hosszabb ideig követel egyre hatásosabb, azaz egyre drágább egészségügyi ellátást, miután az orvostudomány fejlődése döbbenetes eredményekkel kecsegtet – persze hajmeresztő diagnosztikai és terápiás ráfordítások árán.
A kérdés mindkét nagy ellátórendszer esetében ugyanaz: ki fizeti a révészt? Ki finanszírozza az időskori nyugellátást és az egészségbiztosítást? (Azt a kérdést föl sem merem tenni, vajon ki garantálja, hogy szabad polgárokként megőrizhessük a méltóságunkat idősen, betegen vagy rokkantan is?)
FOGYATKOZÓ AKTÍVAK. A választ a hagyományos gondolkodásmód – a ma uralkodó pénzügyi paradigma – a kirovó-felosztó logikában keresi: az aktív korosztályokra (és munkáltatóikra) rójuk ki a nyugdíj- és egészségbiztosítási célú közterheket, majd ezeket arányosan felosztva fizessük ki a nyugdíjak és az egészségügyi ellátás költségeit. Ez a paradigma azonban a jövőben nem alkalmazható. A tények ugyanis makacs dolgok: nincs elegendő olyan aktívkorú, akit hatásosan kötelezhetne az állam járulékfizetésre – és számuk a jövőben törvényszerűen tovább fogy. Nem csak demográfiai, hanem politikai, szabályozási és foglalkoztatási tényezők sokasága is okolható azért, hogy már ma is csak az aktív korú magyar emberek töredéke fizet minimálbérnél nagyobb bevétel után adót és járulékot.
Mi lehet az új paradigma? Ha nem lehet elegendő forrást találni a munka- és tőkejövedelmek oldaláról közelítve, akkor nézzük meg a másik oldalt: a fogyasztást. Mindenki fogyaszt. A fogyasztást nem lehet nagyon – és nem lehet sokáig sem – rejtegetni. Erre épül az a vélhetően sokunk számára elfogadható javaslatom, hogy a szökőárak fenyegetésétől kitett nagy társadalmi elosztórendszerek alapellátásait a jövőben fogyasztási adókból fizessük: vonjunk be minden terméket és szolgáltatást egy elviselhetően vékony adóhártyával, amelynek révén az államnak a nyugdíjakkal és az egészségügyi ellátással kapcsolatos közfeladatai hosszú távon is finanszírozhatóvá válnak. Ennek ellentételeként viszont drasztikusan csökkentsük a munka- és tőkejövedelmeket terhelő járulékokat, egyúttal visszautasíthatatlan módon ösztönözzük az öngondoskodást (például a gépjármű-felelősségbiztosítás mintájára vezessük be az önmagunkra szóló, kötelező idősérdekű felelősségbiztosítást).
Mindez talán ahhoz is alapot szolgáltathat, hogy a megosztott politikai erők átérezhessék végre, egyetemleges felelősség terhel kormányzókat és ellenzékieket egyaránt, hiszen mindannyiunk minden magyar jövőbeni életéről van szó.
A szerző az Aviva Életbiztosító Zrt. alapító ügyvezető igazgatója, vezérigazgató-helyettes
