– Sosem rejtette véka alá a környezetvédelem iránti elkötelezettségét. Elég csak a Zengő-vitában vállalt szerepéről, az Ön által kezdeményezett „zöld államfők hálózatáról”, vagy a hazai nemzeti parkokat érintő országjárásáról szólnunk. Hivatalában is igyekszik ez irányú elveit érvényesíteni: az elnöki kávé és tea például úgynevezett fair trade, azaz a méltányos kereskedelmet garantáló kávézóból érkezik, a Köztársasági Elnöki Hivatal honlapján külön menüpontot szentelnek a környezetvédelemnek. Mindennapi életében hogyan képviseli „zöld” elveit?
– A környezetvédő attitűd életfilozófia: otthon is ugyanazt képviselem, mint „zöld elnökként”. Szelektíven gyűjtjük a szemetet, és igyekszünk nem sokat használni az autót. Sőt, hosszú harcok után megengedte az őrezred, hogy a Sándor-palota elé kerékpártárolót helyezzünk el. Van néhány fiatal munkatárs, aki fölkerekezik nyáron. A valódi lelki változást azonban a családban élem meg: a gyerekek, az unokák gondolkodásában nem a fogyasztás a legfőbb érték. Addig nem lehet komoly eredményt elérni a világban sem, amíg a gondolkodásmód meg nem változik. A zöldeket sokáig szélsőséges szektának tekintették, sokan nem is vették komolyan őket. Ezen szerencsére túlléptünk már. A fenntartható fejlődés elvéhez ugyanis teljesen új filozófia tartozik. A növekedés nem mehet az élet természeti alapjainak kárára. A rövid távú, anyagias gondolkodást föl kell váltania egy sokkal hosszabb távú, természetközelibb és emberibb gondolkodásnak. Amikor majd nem azzal mérjük a fejlettséget, hogy a GDP hány százalékkal növekedett, hanem azzal, milyenek az életminőséget kifejező „emberi mutatók”, mennyire élhető a Földünk.
– Nyilván a példamutatás sokat segíthet ebben is. A brit királyi családban például ki lehet váltani a repülőutakat: ha kénytelenek repülőre szállni, akkor – egy alapítványon keresztül – kompenzálhatják az okozott kárt, például fák elültetésével. Támogatna itthon is hasonló kezdeményezést?
“A rövid távú, anyagias gondolkodást föl kell váltania egy sokkal hosszabb távú, természetközelibb és emberibb gondolkodásnak.”
– Ez szép gondolat, komoly gesztusértéke van. Mint ahogy jelzés az is, ha elmegyek biciklizni a Critical Mass felvonulásra. Fontosabbnak érzem azonban a kollégáimat, vagyis a többi köztársasági elnököt is meggyőzni a környezetvédelem jelentőségéről. Finnország, Németország, Ausztria, Lengyelország, Olaszország, Portugália és Lettország elnökeivel nemrég Rigában egy teljes napot beszélgettünk a környezetvédelem területén az elnökök által tehető lépésekről, a neveléstől kezdve egészen az atomenergia vállalhatóságáig. Korábban négyen felléptünk Brüsszelben is a biodiverzitás fenntartása mellett. Fontos a zöld ügyeket a szokásos diplomáciai kereteken kívül is napirenden tartani. Sikerült például összehoznom a szerb és a horvát elnököt a Duna-Dráva Nemzeti Park déli irányú folytatása ügyében, a Kopácsi-réten, ami így együtt csodálatos, és Európában páratlan természeti kincs. Elhatároztuk a terület közös fejlesztését, úgy, hogy a természet védelme az egész térség motorjává váljon.
– Tehát már nem csodabogárság zöld elnöknek lenni?
– Nem, ez olyan pozícióvá vált, amelyre már nem egy elnök kifejezetten törekszik. Két év alatt elértem, hogy a nemzetközi színtéren is zöldként vagyok elkönyvelve, akinél már csak udvariasságból is felevetik ezt a témát. A nagykövetek szorgalmasan jelentik ezeket a megnyilvánulásokat, s kezd Magyarország arculatához hozzátartozni a környezetvédelmi elkötelezettség.
– A globális felmelegedés az egyik, immáron bőrünkön tapasztalható jele annak, hogy nem zsigerelhetjük ki teljesen a bolygónkat. Tenni ellene azonban nem egyszerű: számtalan érdek ütközik egymásnak, régi beidegződéseken kellene átlépnie a világnak, hogy unokáinknak legyen még esélyük a normális életre. Ráadásul mindez közös fellépést igényel. Egyéni példamutatással és kezdeményezéssel, vagy fölülről meghatározott szabályokkal, az államok összefogásával lehetne inkább eredményt elérni?
– Éveken keresztül komoly munkálatok folytak az ENSZ égisze alatt, megbízható adatokkal rendelkezünk tehát a fölmelegedésről: már a költségeit is kiszámolták. Az a nagy kérdés, hogy az erre adott válasz megmarad-e a technikai szinten. Nem elég ugyanis meghatározni, hogy hány százalékkal csökkentsük a kibocsátást, hová építsünk gátat, telepítsünk-e olyan növényt, amely kibírja a szárazságot: a világ pályáját kell módosítani. Dicséretes a társadalom védekezése, de az államok, illetve a nagyvállalatok és a pénzügyi intézmények alkotta globális világszervezetben a felülről jövő szabályozás is elengedhetetlen.
– Mit gondol, a piacgazdaság törvényszerűségeit „át lehetne állítani”?
– Ma már az ipar is kezdi belátni: egy forradalmi változás egyáltalán nem jelentené azt, hogy csökken a haszon. Amerika azért nem csatlakozik a kiotói egyezményhez, mert – mint mondják – nemzetgazdasági érdeke mást kíván. De egyszerűen csak át kellene állni egy másfajta, ökológiai termelésre, illetve „ipari ökológiára”. Nagy örömömre szolgált, hogy az Európai Unió a nyáron már ezt tette a tervezés vezérfonalává, továbbá elsőként szakított az eddigi filozófiával, amit a kiotói egyezmény is képviselt, hogy csak akkor lehet eredményeket elérni, ha egyidejűleg mindenki csökkenti a károsanyag-kibocsátást. Az EU akkor is csökkent, ha a többiek nem jönnek utána, hiszen az egyoldalú lépések legalábbis lassítják a klímaváltozást. És erre pár hónapra az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága ugyanezen az alapon kötelezte az ottani környezetvédelmi hatóságot, hogy adjon ki rendeletet a szén-dioxid-kibocsátás korlátozásáról. Ezek a kezdeményezések, döntések és bírósági ítéletek fogják előbb-utóbb megváltoztatni a szemléletet. Már egy 1994-es német felmérés kimutatta, hogy az akkor elérhető technológiákkal négyszeres hatékonysággal lehetne felhasználni a természetes energiaforrásokat: a legjobb és legtakarékosabb berendezésekkel hihetetlenül sokat lehetne spórolni. Magyarországon sem egy új atomerőműben kellene gondolkodni; ez a legutolsó, legrosszabb megoldás. Először takarékossággal, a hatékonyság növeléssel kellene az energiaigényt csökkenteni, majd alternatív energiák segítségével megoldást keresni az ellátásra.
– Van, aki szerint viszont éppen az atomenergia segíthet csökkenteni az üvegházhatású gázok kibocsátását.
– Igaz, hogy az atomerőmű nem bocsát ki szén-dioxidot, a radioaktív hulladékot viszont nem lehet biztonságosan elhelyezni. A terrorizmus és a balesetek kockázatán túl beláthatatlan ideig él a sugárzásveszély. Szerencsére az EU sem tartja az atomenergiát megújuló erőforrásnak. Inkább takarékoskodjunk!
– Hisz abban, hogy az emberek felismerik a klímaváltozás problémáját, és cselekedni fognak?
– Azt tapasztalom, az embereket megérinti ez a kérdés, saját tapasztalataikat összekapcsolják vele, és egyébként is vágynak arra, hogy valami értelmeset csináljanak. A politikai élet stílusát és kínálatát látva ez olyan tiszta ügynek látszik, amiért érdemes tenni.
– Magyarországon az ősszel a kormány elé kerülhet a Nemzeti Éghajlat-változási Stratégia, s talán a jövő év elején már a palament is tárgyalja. Ez egyelőre még csak azt garantálja, hogy egyszer majd lesz egy konkrét cselekvéseket tartalmazó program. Van ennyi időnk tanakodni?
– Idő nincs, de jó, hogy egyáltalán létezik ilyen menetrend. Ha ez megalapozott, akkor még mindig jobb, mint ha itt is elkezdenénk improvizálni, vagy a különböző lobbiérdekek szerint cselekednénk. A Magyar Tudományos Akadémia Vahava-projektje (az elnevezés a változás-hatás-válaszadás szóhármas rövidítéséből jött létre – a szerk.) keretében alapos, mondhatni úttörő szakmai munkát végeztek. Elemezték az élővilág, ezen belül igen részletesen a mezőgazdaság változásait, a vízháztartást, a kibocsátáscsökkentést, az alkalmazkodási lehetőségeket. Azt viszont nem lenne szabad kimondanunk, hogy a megújuló energiatermelés bevezetésére előírt uniós követelmények számunkra eleve teljesíthetetlenek! (Az idén márciusban megrendezett brüsszeli EU-csúcs legvitatottabb napirendi pontja az a javaslat volt, amely szerint a tagállamok teljes energiafelhasználásában 2020-ra kötelezően legalább 20 százalékos arányt kell elérnie a megújuló forrásoknak. A vitában képviselt magyar álláspont szerint maximális erőfeszítéssel sem lennénk képesek elérni 15-16 százaléknál többet erre a határidőre – a szerk.) A teljesítés mikéntje a kérdés, hiszen sajnos a jelenleg „megújuló” címszóval futó programok egy része nem túl környezetbarát. Divatba jött a biodízel, folyik a fa- meg a fűtermesztés égetésre. Vajon az volt-e a cél, hogy például a pécsi hőerőműben égessék el a mecseki erdőket, és közben felvehessék a megújuló energiára járó támogatást? Szerencsen készülnek megépíteni egy szalmatüzelésű erőművet. Lehet, hogy a füstszűrők minden előírásnak megfelelnek, de a tokaji borvidék történelmi táját nem szabad egy erőmű látványával tönkretenni; nem is beszélve a szalmát szállító hatalmas kamionforgalom szennyezéséről. Régóta mondják, hogy miután hazánkban nincs elég szél, víz és napsütés, marad a geotermikus energia. De hol vannak erre nézve tervek? És nem volt vita arról sem, hogy most miért is a közutat fejlesztjük, miért nem a vasutat.
– Az ilyen visszásságok ellen hogyan lehetne tenni?
– Régóta szorgalmazom egy ombudsmani pozíció létrehozását. A jövő nemzedékek szószólója az alulról, illetve a felülről jövő kezdeményezések találkozási pontjában működhetne. Most remény van rá, hogy véget ér az évek óta tartó huzavona a parlamentben, s lesz ilyen új ombudsman. Ő nagyon sokat segíthetne a jövőt érintő, konkrét környezeti kérdésekben is. Szót emelhetne például a beruházásoknál, vagy hiányolhatná, hogy miért nincs közlekedési stratégiája az országnak. Ha jól teszi a dolgát, akkor a hosszú távú gondolkodás és felelősség átmegy a köztudatba is.
