A költségolvasztó

Egyetlen kormányzati ciklusban sem sikerült Tolnay Lajos számára állami kitüntetést kilobbiznia a híveinek, pedig a kohász és bányász szakmában sokan komoly fegyverténynek tartják, hogy életben tudta tartani a Magyar Alumínium (Mal) Zrt.-hez tartozó cégeket. A Mal tulajdonos-elnökét kitüntetés híján is beskatulyázzák: a jobboldalon „szociprivatizátornak”, a baloldalon „konzervatív tőkésnek” tartják. Érvet mindkét oldalon lehet találni: Tolnayt az Antall-kormány államtitkárnak kérte fel, s az üzletember cége egy ideig közösen birtokolta a Bakonyi Bauxitbányát a Gyurcsány Ferenc érdekeltségébe tartozó Motimmal.

Tolnay, saját bevallása szerint, 1994-ben számottevő tőke nélkül alapította meg első vállalkozását, egy tanácsadó céget, amely másfél év után meg is szűnt. Közben többedmagával hitelből megvásárolta az orosházi öblösüveggyárat. Ebben partnere volt Sápi Lajos, hajdani egyetemi csoporttársa, az amerikai üvegipari óriásvállalat, a Guardian jelenlegi európai alelnöke; az azóta elhunyt Csont József, az üveggyár akkori igazgatója; továbbá Botos Attila, az Egervin elnök-vezérigazgatója. Az orosz élelmiszerexport leépülése miatt becsődölt cégnek mintegy 2 milliárd forintnyi banki adóssága volt, s a pénzintézetek a tranzakció feltételéül szabták, hogy Sápi Lajos, aki akkor már a Guardian tulajdonában lévő orosházi síküveggyárat vezette, részt vegyen a reorganizációban. Az átszervezés során 1300-ról 800 főre csökkentették a létszámot, számos ponton hatékonyabbá tették a működést, és rendezték a cég ingatlanvagyonának nyilvántartását. „Világos volt, hogy belátható időn belül szükség van az olvasztókemence átépítésére” – mondja Sápi Lajos. Ezt a 10-14 millió dolláros beavatkozást azonban már képtelenek lettek volna finanszírozni. Kapóra jött, hogy a cég iránt korábban is érdeklődő amerikai Owens-Illinois akkoriban komoly terjeszkedésbe kezdett az európai piacon, és sorra vásárolta az üveggyárakat Olaszországtól a Baltikumig.

CSOPORTÉPÍTÉS. Az üveggyár eladásából lett annyi tőkéje Tolnaynak – a konkrét összeget üzleti titokként kezeli -, hogy be tudjon szállni az alumíniumipari privatizációba. A vállalatcsoport gerincét adó cégeket 1995 és 1999 között vásárolták a Magyar Alumíniumipari Tröszt, illetve a Hungalu Magyar Alumíniumipari Rt. részenkénti privatizációja során. Ezekben az években 1 milliárd forint körüli adózás előtti eredményt mutatott ki a Mal, ami fedezetet biztosított a tranzakciókra.

Az ágazati magánosítás két legnagyobb értékű, 1995-ben lezajlott ügylete során a Székesfehérvári Könnyűfémmű vállalatot az Alcoa 6,5 milliárd forintért szerezte meg, az alutröszt koronagyémántjához, a Mosonmagyaróvári Timföld és Műkorund (Motim) Rt.-hez pedig a Gyurcsány Ferenc tulajdonában álló Altus (a menedzsmenttel közösen) 705 millió forintért jutott hozzá. „Ez maradt” – ad magyarázatot Tolnay arra (interjúnkat lásd külön), miért azokat a cégeket vásárolta meg a Mal, amelyeket szakmai körökben szinte már eltemettek, vagyis az Ajkai és Inotai Alumínium Kft.-ket, valamint a Kőbányai Könnyűfémmű (Köbal) Kft.-t. A három, együttesen 1,2 milliárd forint értékű tranzakciót saját erőből, illetve kereskedelmi hitelekből finanszírozták, a források arányát azonban Tolnay Lajos nem kívánta elárulni. Összesen 1,5 milliárd forintnyi, a Hungalu Rt.-vel szemben fennálló belső hitel visszafizetését, 5,2 milliárd forintnyi beruházást és 1,4 milliárdnyi környezeti kárelhárítási munkát is vállaltak a privatizációkor.

Az elektrolízis-csarnok Inotán. Nem sikerült lefaragni az energiaszámlát, ezért 10 év után túladtak a cégen.

A bizonyítási kényszer is hajtotta Tolnayt a Mal felépítésekor, hiszen első munkahelyén, a diósgyőri Lenin Kohászati Műveknél (LKM) nem kapott lehetőséget, hogy sikerre vigye reorganizációs elképzeléseit. Friss diplomás kohómérnökként, 1971-ben mint acélgyártó gyakornok kezdte ott a pályáját. A kilencvenes évek elején, amikor a rubelelszámolás megszűnését követően kilátástalan helyzetbe került az LKM, Tolnay – már vezérigazgatóként – reorganizációs programmal állt elő: 8-10 ezer fős létszámleépítést és egy mini acélmű kialakítását javasolta az Antall-kormány ipari minisztériumának. „Kizárt, hogy ezt keresztül tudta volna vinni” – állítja Móri Lajos, az LKM akkori szakszervezeti titkára, pedig emlékei szerint Tolnay elfogadott, elismert vezérigazgató volt, akivel „soha nem álltak két oldalon”. Mindazonáltal Móri szerint alapvetően hibás volt a recept, inkább hizlalni kellett volna a céget, hogy megerősödjön. Az elmúlt évek kényszerű fogyókúrája nyomán végül is miniacélművé zsugorodott a diósgyőri társaság, amely ma már alig ezer embert foglalkoztat. „Ezzel a megoldással, a nagy létszámáldozat árán, a kilencvenes években is stabilizálni lehetett volna a cég helyzetét” – állítja Tolnay Lajos.

MEGVÁLTÓ KERESÉS. A tulajdonosi jogokat gyakorló Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) a privatizációtól várt megoldást. „Egy messiásra számítottak” – jegyzi meg Tolnay. A potenciális csodatévőt Klicsu Andrásnak hívták, aki eredetileg orosz vasércbeszállítóként került kapcsolatba a diósgyőri céggel. Ekkor a Nuevometal-Szojuzruda osztrák-orosz konzorcium élén érkezett, majd másfél év után nyomtalanul távozott. Az álammal még évekig folyt az elszámolási vita a privatizációs szerződés teljesítéséről. A diósgyőri kohászat zsugorodó vagyonán még négy cég alakult, némi állami közreműködéssel, de végül ezek mindegyikét felszámolták. Ma a DAM 2004 Kft. üzemeltet egyetlen kemencét és két nemesacél hengersort. A cég mögött a Dunaferrt birtokló ukrán Donbass-csoport áll.

MENEDÉKHELY. Akárhogyan is, de Tolnaynak 1991-ben mennie kellett Diósgyőrből. Az akkor már Horváth István vezette Dunaferr kínált neki „menedéket”. „Nem akartam, hogy kikerüljön a szakmából, a kohászatból” – indokolta a Figyelőnek a dunai vasműben szép karriert befutott, majd az Orbán-kormány idején menesztett Horváth, miért is igazolta le a Dunaferr Kereskedőház Kft. élére a szakembert. Ám Tolnay Lajos nem sokkal később otthagyta a Dunaferrt is, hogy saját tanácsadó céget alapítson, majd – mint fentebb láttuk – beszálljon az orosházi síküveggyárba.

„Céltudatos ember, de nem ragaszkodik körömszakadtáig egy-egy tevékenységhez vagy céghez” – ad Tolnayról gyors jellemzést Sápi Lajos. Szerinte a Mal sikerének is alapvetően az a titka, hogy hajdani csoporttársa jó érzékkel felismeri a gazdaság legapróbb változásait, gyorsan tud reagálni ezekre, és képes tiszta fejjel, racionális döntéseket hozni. Eredetileg például az inotai kohóra alapozva fejlesztették volna a Mal-csoport működését. A privatizációs szerződésben egyébként is tíz évre vállalták a kohó működtetését. A hatékonyság javításán kívül azonban az energiaköltségek drasztikus visszafogására is szükség lett volna az inotai kohászat fejlesztéséhez. A timföld elektrolízisének rendkívül nagy energiaigénye miatt a világon mindenütt a legkedvezőbb, úgynevezett zsinórtarifával kapják a villamos energiát az alumíniumkohók. „Az árampiac megnyitása előtt több ízben tárgyaltak az energiahivatallal és a Magyar Villamos Művekkel” – erősítette meg Fazakas Szabolcs, az Európai Parlament szocialista képviselője, korábbi ipari miniszter. Az egyeztetéseken a gazdasági tárca is részt vett, de azok nem vezettek eredményre. Felmerült egy önálló gázturbinás, majd egy biomassza erőmű építése is, de ezeket a terveket elvetették. Utolsó lehetőségként Tolnay Lajos azzal számolt, hogy a 2004-ben, az ipari energiafogyasztóknak megnyíló árampiacon, majd érvényesíteni tudja a zsinórfogyasztás előnyeit, és drasztikusan csökkentheti villanyszámlájukat. Az árampiac sajátosságaiból eredően azonban idehaza nem jutott megfelelő mennyiségű áramhoz, külföldről pedig a határkeresztező távvezetéki kapacitások szűkössége miatt nem tudott importálni.

A Mal összes költségein belül az ezredfordulón még csak 15 százalékot tett ki az energia; az arány 2004-re a duplájára nőtt, az erős forint pedig tovább rontotta a termékeinek 80 százalékát exportáló cég eredményét. Miután az energiabeszerzés oldalán nem sikerült költségeiket leszorítani, a hulladékfém-felhasználás révén tervezték mérsékelni veszteségeiket. Ezért 2005-ben 1,3 milliárd forintos, hitelből finanszírozott befektetéssel üzembe állítottak két olvasztókemencét. „A magas villamosenergia-árak és a hazai pénzügypolitika rendkívül nehéz helyzetbe hozta 2005-re a Malt, és végső soron ezzel kimondta a hazai alumíniumkohászat halálos ítéletét” – indokolta a Mal Zrt. elnöke, hogy miután tavaly január végén (szinte napra pontosan a privatizációs szerződésben vállalt tíz év leteltével) leállították a kohót, az idén miért adták el az egész inotai telephelyet is. Az új, fémhulladék-kereskedelemmel is foglalkozó osztrák tulajdonos, a közvetve 90 százalék fölötti résszel bíró bécsi Metallinvest Holding GmbH. (a fennmaradó rész magánszemélyeké) a Malnál kedvezőbb kondíciókkal tudja hulladékkal ellátni a kohót. A Mal-csoportnak pedig jól jött a – szokás szerint üzleti titokként kezelt – vételár.

KÜLFÖLDI TERJESZKEDÉS. Az inotai kohóval ellentétben, az ajkai timföldgyártást sikerült új pályára állítaniuk. Mindenekelőtt piacot kellett teremteniük évi 240 ezer tonna timföldnek, merthogy Inota eredetileg is csak 60-65 ezer tonnát vett fel. A speciális timföldek és hidrátok arányának bővítését tűzték ki célul. (Az ehhez szükséges fejlesztések fedezetét hosszú távú kohászati timföldszállítási szerződések teremtették meg, ezek tették ugyanis hitelképessé a céget.) Gyógyszer- és vegyipari anyagokról van szó, amelyek ára lényegesen magasabb a kohászati timföldekénél. Tekintve, hogy a hazai bauxitbányászattal 2013-ig számolnak a Malnál, az ércellátás biztonsága érdekében szükségszerű lépés volt 2004-ben a boszniai bánya- és kitermelési koncessziók megvásárlása, és Tolnay nem zár ki újabb külföldi bányaakvizíciókat sem.

A speciális timföldpiacon szintén pozícióik megerősítését szolgálta a szlovéniai Silkem timföldgyár megszerzése. A tranzakciókat megelőző években a Mal tisztes nyereséget termelt, az ezredforduló évében ez elérte a 4 milliárd forintot. Így a külföldi akvizíciókat alapvetően saját forrásból, illetve részben a Corvinus Banktól felvett hitelből finanszírozták. Igaz, a nyereség később tizedére olvadt, sőt, a 2005-ös esztendő már 6 milliárd forint feletti veszteséget hozott (lásd a grafikont).

A terjeszkedés létfontosságú volt a csoport számára. Mára bizonyos kategóriákban, például tűzálló adalékanyagok tekintetében a Mal meghatározóvá vált a kontinentális piacon. Ugyanakkor ma már a Motimot is Ajkáról látják el alapanyaggal, miután a korábban közösen tulajdonolt Bakonyi Bauxitbánya Kft. is 100 százalékban a Mal birtokában van, és az ajkai timföldgyárban a méretek miatt egyébként is hatékonyabb a gyártás.

Tolnay szerint a Mal alaptevékenysége, a timföldgyártás és az alumínium-feldolgozás már nem zsugorodik tovább, de az idén még aligha lesz nyereséges a csoport. Komoly fegyverténynek tartja, hogy a hatalmas 2005-ös veszteség után tavaly rekord árbevételt és több mint 700 milliós nyereséget produkáltak. Üzemi szinten ugyan az idén 1,5 milliárd forint feletti eredménye lesz a csoportnak, ám mivel az inotai kohót csak a könyv szerinti érték alatt sikerült eladni, az így keletkezett pénzügyi veszteség miatt 1 milliárdot meghaladó mérleg szerinti veszteséggel kalkulálnak. Az új struktúrában azonban már csak eredményes leányvállalatai maradtak a Malnak, így a csoport jövőre ismét nyereségessé válhat.