1958. Nagy Imre a bíróság előtt. A legvidámabb barakk a mártír miniszter-elnök sírjára „épült”.
1956 novemberétől 1959 végéig több mint 35 ezer ember ellen folyt eljárás. Közülük mintegy 22 ezret ítéltek hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre és 229-et halálra. Emellett 13 ezer embert jogerős bírósági ítélet nélkül internáltak. A megtorlások elől 211 ezren külföldre menekültek, és közülük mintegy 170 ezren nem is tértek vissza. A „disszidensek” kisebb része fegyveres harcos volt, aki az életét mentette, nagyobb része pedig szabadság és jobb élet után vágyakozó diák vagy munkás, esetleg 1948/1949 után itthon rekedt családtag. A XX. században ez volt a negyedik nagy magyar kirajzási hullám a világba, amely – mint addig mindig – elsősorban az értelmiség sorait tizedelte meg, és a potenciális szellemi elit utánpótlási bázisát gyengítette.
1957. Május elseje a Hősök terén. A megtorlásokkal egy időben Kádár János kezdettől törekedett a passzív többség megnyerésére.
A forradalomban vagy az ellenállásban részt vevő aktív kisebbséggel szembeni megtorlásokkal egy időben Kádár János kezdettől törekedett a passzív többség megnyerésére. Összevetve az 1956 előtti politikával, amely az egész társadalomtól folyamatos áldozatvállalást várt el, ez merőben új jelenség volt. Kádár tudta és krédóként vallotta, hogy „a dolgozó tömegek jelentékeny részét elsősorban nem a politika általános kérdései érdeklik, hanem a mindennapi életüket befolyásoló gazdasági és kulturális kérdések helyes megoldása”. E pragmatista megközelítéssel magyarázható, hogy 1957 folyamán szinte minden társadalmi réteg jelentős anyagi kedvezményekben részesült. A reálbérek átlagosan 18 százalékkal nőttek. „A magyar helyzetre – rögzítette e politika eredményességét a bécsi Die Presse már 1960-ban – az a jellemző, hogy a forradalom mögött álló erők visszavonultak, és a Kádár-kormány konszolidálódott.” A konszolidáció 1962-1963-ban teljesedett ki a párton belüli dogmatikusok háttérbe szorításával, az általános amnesztiával, a „magyar kérdés” ad acta tételével az ENSZ-ben, s az „Aki nincs ellenünk, az velünk van” jelszó meghirdetésével.
Romsics Ignác
50 év, 500 kilométer Ötszáz kilométer
– ennyivel van közelebb Budapest Brüsszelhez, mint Moszk-vához. Félszáz oldal – egy kor lenyomata a félévszázados jubileumát ünneplő Figyelő prezentálásában. Ha úgy tetszik, szubjektív eseménytörténet egy történész, Romsics Ignác „tárlatvezetésével”, tíz esemény és jelenség köré csoportosítva. Ha úgy tetszik, mai szakemberek és korabeli tanúk vallomásai helyzetekről, azok meghatározó figuráiról. Ha úgy tetszik, Magyarország útja Moszkvától az Európai Unióig. A Szerk.
Fekete János
a jegybank egykori alelnöke Kádárról
Kádár nem értett ugyan a gazdasághoz, de jellemző volt rá, hogy amit nem tudott, azt megtanulta, amit pedig megtanult, azt soha nem felejtette el. Életveszélyes memóriája volt. Nyitott volt a jó dolgokra, ezért ha meggyőztük őt a döntések előtt, nyert ügyünk volt. Egyetlen dologra kellett vigyázni: nem volt szabad gyors döntésekbe belevinni, hagyni kellett időt, hogy átgondolja a kérdést. Emlékszem a tervutasításos rendszerrel kapcsolatos dilemmáira, no és arra, hogy minden árakat érintő kérdéstől irtózott, mert félt az inflációtól, mondván: ez a nép már kétszer elvesztette azt a keveset, amilye volt (a koronának első világháborút követő, majd a pengőnek a második világégés utáni elértéktelenedésére utalva – a szerk.). Márpedig az 1968-as reform ominózus barna-sárga könyve éppen a forint konvertibilitását és az importliberalizációt tartalmazta.
1956. Emigráns család Londonban. A megtorlás elől több mint 200 ezren menekültek külföldre.
Nyina Hruscsova
a New York-i New School University professzora, az egykori szovjet pártfőtitkár, Nyikita Hruscsov unokája
Személyes emlékeim Nyikita Hruscsovról nem egy államférfiról, hanem csupán egy nagyapáról szólnak, így nem sokat tudok arról, miként vélekedett Magyarországról. Túl kicsi voltam ahhoz, hogy emlékezhetnék bármiféle, 1956-ról vagy más korabeli politikai eseményről szóló beszélgetésre – ha egyáltalán lezajlottak ilyenek otthon. Az egyetlen dolog, amit biztosan tudok: a nagymamám, Nyina, még sok-sok évvel később is, amikor beszélgettünk, mindig nagyon meleg szavakkal beszélt Kádár Jánosról.
Nyers Rezső volt pénzügyminiszter, az MSZMP KB titkára, az MSZP első elnöke
Amikor először találkoztam Kádár Jánossal, csak messziről figyelhettem meg. Valamikor 1946-ban vagy 1947-ben a Tisza Kálmán téren, a mai Köztársaság téren mondott beszédet a kommunisták és a szociáldemokraták pártközi gyűlésén a Városi Színházban, a későbbi Erkel Színházban. Fiatal szocdemként én fönt ültem az erkélyen, de onnan is felkeltette az érdeklődésemet ez az ember. Mindenekelőtt a stílusa. Az egyszerű emberek problémáit fejtette ki, de még véletlenül sem verte az asztalt. Ahogy később megismertem, elmondhatom, hogy egész életében ez volt jellemző rá: a beszédében mindig visszafogott volt, és nagyon alaposan átgondolta a mondanivalóját. Az iskolai tanár stílusában szólt az emberekhez: sosem beszélt hosszan, és sosem hadart.
1962. Munkásőr családi idill. A karhatalom átfazonírozásával az állambiztonsági szervek többé nem válhattak önjáróvá.
Majd a sors úgy hozta, hogy alig valamivel később, 1948-ban egyesült a két párt, és az egységbizottságok egyeztető tárgyalásán máris újra találkoztunk. A budapesti bizottságban – ahol Kádár elnökölt – négy kommunista és három szociáldemokrata kapott helyet. Ehhez a kommunisták minden áron ragaszkodtak, bár akkor már semmi sem múlott azon, hogy ők vannak többen, hiszen csupán a miként meghatározása volt hátra, az egyesülésről a döntés régen megszületett. Ahogyan a bizottságban, a későbbiekben, immár egy pártban dolgozva is azt láttam, hogy a leginkább akkor érzi jól magát, ha megfontoltan léphet, ha tompíthatja a konfliktusokat, ha közel hozhatja egymáshoz az eltérő nézeteket.
Mindössze egyszer vesztünk össze, 1972-ben, egy olyan ügyben, amelyben a környezete tagjai megtévesztették, szánt szándékkal félremagyarázták neki egy lépésemet. Akkor azonban már szétválóban voltak az útjaink. Két évvel később Kádár engedett Moszkva nyomásának, és leváltotta Fehér Lajost, a mezőgazdaságért felelős miniszterelnök-helyettest, engem, mint a Központi Bizottság titkárát, s még egy sor más reformert. Ám, hogy jelezze, mégsem szolgaian hajtja végre az utasítást, Fock Jenő menesztését egy évvel elhúzta. Így ő a miniszterelnökségről maga mondhatott le, méghozzá úgy, hogy hivatalosan nyugdíjba ment.
Ez után Kádárral hivatalosan 13 éven át nem beszéltünk. A KB ülésein időről időre találkoztunk, az ebédszünetben lejattoltunk és pár szót beszéltünk, semleges dolgokról, talán még a szimpátiáját is érzékeltette, de semmi több. Majd nagyot fordult az idő kereke, s 1987-ben már én kerestem föl. Méghozzá azzal a kéréssel, hogy a KB-ben egy konkrét ügyben a reformpolitikával összhangban lévő döntést vigyen keresztül…
Ungváry Krisztián
történész, a rendszerváltás előtti állambiztonsági iratok átadását vizsgáló szakértői bizottság tagja Kádár Jánosról
Szögezzük le: Kádár János története nem 1956 októberében kezdődik. Ne felejtsük el, hogy minisztertársait akasztató, koholt vádakat saját maga kiagyaló, elkötelezett sztálinista funkcionáriusból vált a legvidámabb barakk első emberévé, az egyik „legemberarcúbb” szocialista vezetővé. Egyfelől tehát vér tapad a kezéhez, de az is ő, aki igyekszik valamelyest békésebb változatban fenntartani egy diktatúrát. Ez a kettősség teszi fölöttébb nehezen megemészthetővé az ő országlását, és ennek köszönhető, hogy vannak emberek, akik egyfajta nosztalgiával tekintenek Kádár János „jóságos uralmára”. Szerintem viszont minden Kádár-életrajzot és róla szóló értekezést azzal kellene kezdeni, hogy ő egy idegen hatalom magyarországi helytartója volt, ráadásul ebben a minőségében nem is mutatott különösebben sok civil kurázsit.
Tudathasadásos sztálinistaként nyilván ellenmondásos érzelmekkel figyelte az október 23-a utáni napok eseményeit. November elsején a frissen átkeresztelt Népszabadságban „dicsőséges forradalomról” írt, rögtön utána viszont egyenesen ment a szovjetekhez. Ami a november 4-e utáni tevékenységét illeti, az egyértelműbb. Esetenként túlteljesítette a szovjet elvárásokat. Moszkva egy szóval nem mondta, hogy Nagy Imrét ki kell végezni, ez Kádár döntése volt. A legborzasztóbb azonban neki személy szerint az lehetett, hogy miközben gyűlölte az ÁVH-sokat – hiszen őt is verték, amikor börtönben volt -, ‘56 után többekkel is találkoznia kellett azok közül, akik az ő ügyében eljártak. Egy beszéde alkalmával például azzal szembesült, hogy az első sorban ott ült Rajnai Sándor – a későbbi moszkvai nagykövet -, aki néhány évvel korábban őt vallatta. Nyilván nehezen feldolgozható helyzet volt a számára, hogy nem elég, hogy 1957-ben ő volt az ország egyik leggyűlöltebb embere, csak azokra tudott támaszkodni, akik annak idején 1951-ben őt is letartóztatták.
1959. Hétvégi kirándulók. A retorziók után sikerült békésebb változatban fenntartani a diktatúrát.
Aztán viszont fokozatosan kibomlik a tehetségének a másik oldala is: a kiváló politikai sakkjátékosé. Az ÁVH-t megszüntetve megőrzi – azaz a megmaradó káderek nagy részét átveszi, de eléri azt, hogy az állambiztonsági szervek ne válhassanak újra „önjáróvá”, teljesen a párt kontrollja alá kerüljenek. A politikai bizottságon belüli riválisait kigolyózza. Sőt, 1964-ben születik egy PB-határozat, amely rendelkezik a Rákosi-rokonság, illetve más, a rendszer számára túl baloldali párttagok ellehetetlenítéséről. Ugyanaz a határozat viszont kimondja azt is, hogy két monstre pert kell indítani jezsuita papokkal szemben, akik kisközösségeket működtetnek. Ez nagyon ügyes húzás volt, hiszen így önmagát középre helyezve mindenki mást szélsőségesnek állíthatott be.
Az összeállítás készítői:
Szerkesztők: Csák Csongor, Dániel András, Zsubori Ervin Közreműködők: Ács Gábor, Babay Zsolt, Hajnal Anna, Lambert Gábor, Martin József Péter, Mártonffy Zsuzsa, Simon Ernő, Soproni Béla, Szép Ildikó, Szigeti Tamás, Vass Nóra, Vrannai Katalin
Fotók: MTI, EU, Erdei Katalin, Szigeti Tamás
