Kitelepülök a strandra, hallgatok, mostanában egyre jobban szeretek hallgatni, szeretnék legalábbis, hallgatni aranytű, s a reszketést se tagadhatom.
Kikerülhetetlenül nyár van, hőségriadóval. A média dübörög, politológusok helyett orvos-meteorológusok ülnek a klímák hűvösében, és odaadóan szaknyilatkoznak a kis púder alól, hogy tudniillik öregek, gyerekek, érrendszeri betegek még kalapban se a napra, és sok folyadék, ásványvíz. „A világért se mondjunk nevet, mert kikapunk, de mondjuk, melyikre gondol?”, kérdezi a riporter, és újra elölről.
Egy balatoni strandon azért mindez más: öregek, gyerekek, nap és kalap békésen ringatózik a gyepen, a vízben, a dagonyázóban. Keskeny, homokos csík ez a tomaji strand a vulkáni bálna, a megunhatatlan Badacsony lábánál. A lányaim vígan saraznak a homokos, sekély vízben, burukkolnak és gurguláznak, cikáznak ki-be. Alig van hely, isten tudja hány tonna emberhús ül, fekszik a kiégett gyepen, hány tonna boldogság, boldogtalanság, remény, reménytelenség, butaság, okosság – és mindennek halavány, tarka visszfényeként hány ezer mondat.
„Mondhatnák valamit?” kérdi G.-t egy aktivista valódi fényképes igazolvánnyal. „Hogyne”, mondja G. „Hogy tetszik megelégedni a stranddal?”, kérdi A. „Meg vagyok elégedve”, mondja G., és tényleg meg van, nagyon jó strand a tomaji. „Akkor további jó tevékenységet”, mondja A.
Hogy hány ezer mondatot generál a fürdőző közönség naponta, ezt próbálom elgondolni, miközben derékig állok e zsizsgő strandhangszőnyegben. Most csak a kimondottakról beszélek, az elgondolt mondat nem mondat, noha tán valódibb és mondabb, mint rezgő társai. Annyi mondat, ahány hullámot fodroz a szél a vízen, borzolja, megépíti s tünteti is el nyomtalanul. Olyikon megcsillan a nap, olyikon még az sem, annyira nincs jelene, hogy a múltja is merő fikció. Jelentéktelen mondatok, melyek megszerkesztődnek így-úgy, s enyésznek is el in statu nascendi, vagyis a születés szomorú satujában, nem sír utánuk senki, a kérész matuzsálem hozzájuk képest. Ha fürdőzőként nagyjából harminc mondattal számolok naponta, az tíz-tizenötezer mondat. Ha valaki, illetve valami rögzítené, s az elhangzás pontos ideje szerint egymás mögé gépelné őket, az egy nehézkes, ám nem tanulság nélkül való metszet lenne úgy nyelvileg, mint emberileg. Tízezret azonnal ki lehetne dobni. Mindenekelőtt a hiányos mondatokat, „Kettőt.” „Tejföl?” „Csak sajt.” „Háromnyolcvan” – természetesen az ilyenekből volna a legtöbb, de ezek után még mindig volna ötezer jobban vagy rosszabbul formált kicsiny edény, nyelvtartalom. S a végén kétszáz erős, súlyos jó mondat, mely csak kontextusára vár. Igaz, mindenki arra vár.
(Egy ilyen mondatrögzítőt, pláne névvel-címmel odaképzelek 1971 nyarára, megáll a műbőrkalapos személyi követő a gyep közepén, fürdőnadrágban van, mint mindannyian, hegyes mellkasához szorítja számzáras (!) táskáját, s bekapcsolja a mindenre képes mondatrögzítőt. Sétálnia sem kell, áll csak ott ez az állambiztonsági verbálkukkoló, mosolya mint a lángospapír, s az éjszakára gondol, mikor zsákmányát a béemüdülő magányában kiértékeli. Szenvedélye ez neki, aki nem tud lelkesedni az emberi beszédért, ne menjen titkosrendőrnek, szóval áll ott, műbőrkalap napszúrás ellen, később házal ezzel a találmányával, végül elmeintézet.)
Nem mondom, hogy az íróban nincs bizonyos kukkolhatnék, hogy ez vagy az a fürdőzőtársam a távoli büfé előtt miképp formulázza meg a véleményét erről vagy arról, miképp szól a feleségéhez, noha használni, beépíteni e mondatokat semmilyen műbe nem tudnám. Nem tudnám, de azért ebből a köznyelvi hangszőnyegből vannak az én mondataim is.
Végül mégis megnézem a Google-ban a Kosztolányi-idézetet, A kövér bíró című novellában található, épp 100 éve született. „Fényes délben a napszúrás úgy reszket a levegőben, mint valami hegyes, gonosz aranytű.” Hát igen.
Hegyes, gonosz. Így pontos. Így aranytű.
