Nálunk mindkét lemez néhány száz fiatal játékszere, de ne felejtsük el, egy olyan országban élünk, ahol a nemzet bölcsészei 2007-ben Ossian-számokra kareokéznak a rockdiszkókban.
Az Arctic Monkeys a királynő és Steven Gerrard mellett Anglia nemzeti büszkesége. A sarkövi majmok néhány pattanásos kamasz alkotta popcsapat, akik olyan természetességgel fogalmazzák meg nemzedéki partihimnuszaikat, hogy még Gordon Brown, brit pénzügyminiszter (hamarosan kormányfő) is a rajongójuk. A kis sheffieldi diákegylet tagjait a teremtő a hétköznapiság minden kellékével felruházta, ennek ellenére a bemutatkozó lemezük minden idők egyik leggyorsabban fogyó brit kiadványa lett, és most Alex Turneréknek sikerült megismételni a csodát: a Favourite Worst Nightmare ugyanolyan szerethető, indie tánclemez, mint a bemutatkozó műsor volt. Sőt, az új anyag funkosabb, itt-ott diszkósabb ritmikája, simábbra csiszolt gitártémái miatt populárisabb is, mint a töredezett, kingses gitárokkal megtűzdelt debütáns anyag volt. Majdnem biztos, hogy a britek az év albumának választják majd a Favorite Worst Nightmare-t, és úgy vigyáznak az Arctic Monkeys-lemezekre, mint a II. Erzsébetet ábrázoló porcelántányérokra.
A The Good, The Bad & The Queen bemutatkozó albuma az év másik „csodalemeze”, amellyel kötelező foglalkoznunk, mert a Damon Albarn (Blur, Gorillaz) vezette öregfiú-válogatott (a csapat tagja például Paul Simonon, az egykori Clash basszistája) az idei Sziget egyik fellépője lesz. A GBQ afrobeates, dubos, jórészt unplugged-jellegű, „csendes-ülős” előadása bámulatos elegye az individualista maníroknak és a társadalomkritikus kirohanásoknak. A lemez 12 táblakép, melyen Nagy-Britannia pusztulásának stációit figyelhetjük meg vastag aranykeretekben. A minőségre pedig Albarn kortársai közül egy fejjel kimagasló zsenije a garancia.
Arctic Monkeys: Favorite Worst Nightmare › EMI › 12 szám, 38 perc. Poptőzsdei árfolyam: ****
The Good, The Bad & The Queen › EMI › 12 szám, 48 perc › Poptőzsdei árfolyam: **** és fél
