Vacsoraasztaloknál és banki tárgyalókban, partikon és színházi előadások szünetében ma már szinte mindig szóba kerül a műtárgybefektetés, a műgyűjtés és a kortárs képzőművészet. Izgalmas terület a műkincs, igazi „divat” lett; ha valaki a siker látszatát kívánja magáról megteremteni, akkor ma már szinte kötelező „gyűjtőnek” lennie. Egy komoly cégnél nem lehet kérdés a gyűjteményépítés, vagy kiállítások, művészeti események támogatása; a művészet hasznot termelő kommunikációs és PR-eszköz.
Újváry Lajos: Zebegény
Jobb, mint a BUX
Pezsegnek a galériák, soha nem látott nézősereg zarándokol múzeumokba, rekord dönt meg rekordot a hazai aukciós piacok aktuális árverésein. A kortársak árai pedig nagyjából három-öt év alatt megtízszereződtek. Röpködnek a milliók, a trend lassan maga alá temeti a kvalitást, pedig alig húsz éve a szocializmus fojtogató levegőjében csak az igazán elszánt őrültek hittek abban, hogy a műkincs, a festmény és a valódi művészet nem a mának fontos és nem magánügy. Mi is történt valójában az elmúlt húsz évben és az azt megelőző évtizedekben? Mi az oka, hogy a műkereskedelem jobban teljesít, mint a BUX? Miért kap ilyen óriási figyelmet a művészet? Mi a titok? Mit hoz a jövő?
A monarchiás múlt
Mióta emberiség van, azóta műtárgy is van, bár a klasszikus értelemben vett műkereskedelmet az arisztokrácia és az egyház mellett hirtelen megjelent vagyonos európai polgárság teremtette meg. A polgár volt az, aki jól akart élni és ezt meg is akarta mutatni. Az 1700-as évek második felétől a művészet a tömegek számára lett fontos. A hazai törvényhozás már az 1880-as évek végén aukciós csarnokról határozott, de csak 1920 körül jelentek meg az iparengedéllyel rendelkező műkereskedők. Az első szervezett művészeti árverésre Horthy Miklós részvétele mellett 1920. október 6-án került sor, a BÁV elődjének tekinthető árverési csarnok már 1922-23 között 15 ezer műtárgyat bocsátott sikeresen aukcióra. A két világháború között – bár nyomott árak mellett – virágzott a művészeti piac, a polgárosodott otthonba polgári miliő kellett.
Ha pénz volt, minden volt
Jelentős magángyűjtemények jöttek létre: a hazai közönség előtt – ha volt pénz – nyitva állt Európa, bárkitől, bármit meg lehetett venni. Ebben az időben számos élvonalbeli, például francia impresszionista festmény került Magyarországra. A második világháború alatt és után kirabolták az országot, jelentős műgyűjtemények vesztek el, a Rákosi-korszakban pedig mindenki ellenség volt, aki kicsit is a polgárra emlékeztetett. A Kádári idők a művészet sajátos értelmezését hozták el; ez a három „T” időszaka (Tiltott, Tűrt, Támogatott). Művészektől vásárolni és műtárgyat gyűjteni lassan rezsimellenes állásfoglalás lett, a gyűjtő és a művész egymás cinkosa volt. A művész partner volt abban, hogy akár potom pénzért, de biztos gyűjteményben tudja a munkáját, a gyűjtő pedig támasza, mentora, gyakran kenyéradója volt a művésznek.
A legvidámabb barakk műkereskedelme
Annak ellenére, hogy a műtárgyaknak nem volt „igazi” becsületük – mit adna ma egy műkereskedő, ha részt vehetne a 60-as, 70-es évek pesti lomtalanításain – a BÁV-nál és az „Ecserin” mindig nagy volt a nyüzsgés. A szocialista állam az ARTEX-en keresztül (műtárgyakat forgalmazó állami külkereskedelmi vállalat volt) fillérekért kótyavetyélte el külföldön a művészeti alkotásokat. A nyugati kereskedők és az árufelhajtók ebben az időben számtalan tárgyat loptak ki az országból. Ilyen vagyontárgyak – bár évtizedek óta nem tudja az állam bizonyítani az igazát – a római korból származó ezüsttárgy-együttes, a Seuso-kincsek is. A szocialista évek szocialista ízlése ellenére a konok magyar polgárból nem lehetett kinevelni azt, hogy egy lakás, egy életforma könyv és festmény nélkül mit sem ér. A rendszerváltást követően a hirtelen vagyonosodott szűk újgazdag rétegnek és a jóval lassabban és kevésbé markánsan gyarapodó középosztálynak nem kellett húsz év, és új lendületet adtak a műgyűjtésnek.
Aba-Novák Vilmos: Kikötõ
Az ártatlanság kora
A nyolcvanas évek vége és a 90-es évek legeleje még a BÁV monopóliumával telt. Ha valaki korrekt minőségű tárgyat akart, az nem hagyta ki a bizományi boltokat és az általa szervezett aukciókat. Aztán sorra jelentek meg a konkurens galériák és árverő házak, ahol hétről-hétre, árverésről árverésre általában mindig ugyanazokkal az arcokkal lehetett találkozni: kopott ruhájú, félretaposott cipős gyűjtővel, aki a konyhapénzt cserélte Szőnyi-festményre, orvossal és ügyvéddel, aki a hálapénzt legalizálta a művészettel, tanárral és könyvtárossal, aki képeket vett, mert ezt látta a szüleitől. Ebben az időben még lehetett 30 ezerért Szőnyit, Rippl-Rónait, Aba-Novákot és másokat venni. Aztán megjelentek az első nyakkendős vásárlók, szűkek lettek az addigi terek, az árak pedig elindultak felfelé. Galériákkal telt meg a Falk Miksa utca. Az ártatlanság kora, a hőskorszak véget ért, ma már 15-30 milliót kérnek egy jó kvalitású klasszikus festményért, a magyar műtárgypiac indexe nagyobb teljesítményt produkál, mint a BUX index, és a kőkemény piaci logika diktál. 2003-ban a Mű-Terem Galéria téli aukcióján egy Munkácsy-festménynél 220 millió forintnál, míg 2006 decemberében egy Kieselbach-aukción egy Csontváry-festménynél 230 millió forintnál állt meg a licit.
Évi 15 milliárd
1989 és 2007 között a műtárgyak és ezen belül a festmények átlagosan tíz-tizenötszörözték az árukat. 2006-ban a két legjelentősebb aukciós ház által bonyolított árverések forgalma meghaladta a 3,5 milliárd forintot. Az évente piacra kerülő jó kvalitású művek száma 1998-óta 800 és 1200 kép között ingadozik, az aukciós eladási összérték folyamatos emelkedést mutat. A hazai műkereskedelem összforgalmát csak becsülni lehet, nagyjából, ha az aukciókon évi 4-5 milliárd forint cserél gazdát, akkor a teljes forgalom megközelítheti a 15 milliárd forintot. Erre a felfokozott érdeklődésre számtalan bizonyíték van: idén májusban a Virág Judit Galéria 25. árverésén egy újabb szerzőnél született saját árrekord, Gulácsy Lajos festménye az 50 millió forintos kikiáltási árról 120 millió forintig emelkedett. A Kieselbach Galéria árverésén Kmetty János 1915 körül festett csendélete immáron a legdrágább magyar avantgárd kép, jutalékkal együtt 60 millió forintot ér.
Filp Csaba: Kecsege
Vágtázó kortárs
A klasszikus képek mellett a kortárs alkotók is egyre zajosabb sikereket érnek el – bár azért itt még volna tennivaló, az árak az elmúlt öt-három évben nagyjából szintén megtízszereződtek. Magyar kortársba most úgy tűnik érdemes befektetni, hiszen minden jel arra mutat, hogy az áremelkedés nem lassul, sőt. Meddig tart a hazai műkereskedelem lendülete? Két jó időszaknak vége van: az első a rendszerváltás utáni évek volt, a nyomott áraival, a második az uniós csatlakozást követő felértékelődés időszaka. Még van/lesz egy harmadik jó periódus, az amikor a forintot euróra konvertálják. A konverziós időszak előtti és az azt követő árak között – kiindulva a nemzetközi tapasztalatokból – tetemes különbségeket lehet majd megfigyelni. Aki most befektet, az még jól járhat, nemcsak a vagyona stabilizálódik, hanem szinte biztosan megsokszorozza ingó vagyontárgyai értékét.
