Mostanában gyakran idézik Nicolas Sarkozy szavait, amelyeket nem sokkal Jacques Chirac 2002-es újraválasztása után mondott: „Az elnökválasztás lebeg a szemem előtt. És nem csak akkor, amikor a tükör előtt állok és borotválkozom.” Sarkozy mindenkit meghökkentett, amikor jó előre bejelentette utódlási igényét az államfői posztra. Sokan úgy vélték, a forrófejű politikus elhamarkodott nyilatkozatával elszámította magát. Ugyanúgy, mint az 1995-ös választás előtt, amikor a gaullista párton belül korábbi politikai mentorával, Chiraccal szemben Edouard Balladur akkori miniszterelnök oldalára állt, és mivel végül mégis a „Nagy Jacques” lett a befutó, utána évekre kegyvesztetté vált.
Ám a kisnemesi családból származó magyar emigráns legkisebbik fiát nem olyan fából faragták, hogy a kudarc elvegye kedvét élete leghőbb vágyának beteljesítésétől: attól, hogy egy napon megközelítőleg 60 millió francia elnöke legyen. Chiracról azt tartják, a mai hatvanas korosztályból rengeteg tehetséges politikus előtt vágta el a karrier felé vezető utat. A most 52 esztendős Sarkozy azonban pontosan tudta, hogy a nagy öreg ideje egyszer lejár, és akkor eljön az övé, aki ismerői szerint már 30 éve egyfolytában a nagy feladatra készül.
FRANCIA DEMOKRÁCIA. Az elnökválasztás hétvégi második fordulója bizonyította: nem volt hiábavaló a készülődés. Sarkozy a szavazatok 52,7 százalékát megszerezve utasította maga mögé szocialista kihívóját, a bájos mosolyú, ám elemzők szerint sokkal kevésbé koherens politikai programmal kampányoló Ségolène Royalt, akinek be kellett érnie a voksok 47,3 százalékával. Ráadásul mindez rekordarányú, 85,5 százalékos részvétel mellett történt, ami az idei elnökválasztás korszakos tétjét és a francia demokrácia erejét egyaránt jelzi. Egyúttal pedig a hivatalába május 16-án beiktatandó Sarkozy elnökségének is rendkívüli legitimitást biztosít.
Életrajzírója, Catherine Nay szerint a fiatal Sarkozy végtelen ambícióiban nagy szerepet játszott családi háttere és nem éppen felhőtlen gyerekkora. Édesapja, a második világháború után Franciaországba emigrált Nagybócsai Sárközy Pál korán elhagyta a családot, és nem sokat törődött gyermekeivel. Ez utóbbi különösen a legkisebb gyermekben, Nicolasban hagyott mély nyomokat. Vélhetően az apa hiánya is közrejátszott abban, hogy Sarkozynek a nevén kívül gyakorlatilag semmilyen érdemi magyar kötődése nincs (lásd keretes írásunkat). S bár ő már Párizsban, franciának született (édesanyja görög zsidó családból származik), bevándorló gyökerei miatt egész életében bizonyítania kellett, hogy ő sem kevesebb másoknál. Ezt tetézte a család szerény anyagi helyzete is, ami a kicsi Sarkozyben már korán felébresztette a vágyat, hogy egyszer magasra törjön. Ráadásul életrajzírója szerint a család többi tagjához képest alacsony termete miatt érzett kisebbségi komplexus is megacélozhatta benne az akaratot, hogy egyszer „nagy ember” váljék belőle. Ha a család nem is élt nagy lábon, a gyerekek jó nevelést kaptak, és Párizs egyik sikkes burzsoá elővárosában, Neuilly-sur-Seine-ben – ahol „Sarko” később polgármester is lett – előkelő körökben forogtak.
A jogásznak tanuló fiatalember 19 évesen, egy gaullista pártösszejövetelt követően aktivistának jelentkezett a jobboldalhoz, ahol – elsősorban jó szónoki képességeinek köszönhetően – hamar felhívta magára a figyelmet. Catherine Nay – részben magyar származásából fakadó – „zsigeri kommunista-ellenességével” hozza összefüggésbe, hogy az ifjú politikus nem a bal-, hanem a jobboldalhoz csatlakozott. „Még bonapartistának is nevezném. Hisz az olyan értékekben, mint a tekintély, és távolságot tart az ultraliberalizmustól, aminek a címkéjét időnként tévedésből ráaggatják” – jellemzi politikai nézeteit a Vágy hatalma (Un Pouvoir Nommé Désir) című, Sarkozyről szóló életrajzi könyv szerzője.
Franciaországban és azon kívül Sarkozy éppen rendpártiságával és olykor fölöttébb kemény hangvételével került a kritikák kereszttüzébe. A visszafogott beszédstílushoz szokott országban valóságos szentségtörésként hatott, amikor belügyminiszterként „csőcseléknek” nevezte 2005 novemberében a külvárosokban randalírozó, javarészt bevándorló családokból kikerült fiatalokat. Másfelől éppen ezzel a megalkuvást nem ismerő stílusával szerzett magának számos támogatót a lakosságnak abban a nagyobbik, fehér franciákból álló részében, amely egyre jobban aggódik a romló közbiztonság miatt.
Az új francia államfő legnagyobb hibájának azt tartják, hogy időnként meggondolatlanul nyilatkozik és elragadtatja magát. „Ez a legnyugtalanítóbb benne. Először beszél, és csak utána gondolkozik” – vélekedik Catherine Nay. Az elnökválasztás második fordulója előtti tévévitán ugyanakkor megmutatta, hogy képes uralkodni magán. Ellenfele, a szocialista Royal ezzel szemben szokatlanul agresszív volt, amivel, úgy tűnik, politikai ellenfele kezére játszott. A kampány során ugyanakkor sem Royalnak, sem Sarkozynek nem kellett a szomszédba mennie egy kis populizmusért. Ám francia politológusok szerint ez a stílus furcsamód időnként még „üdítően is hatott” a korábbi évek-évtizedek után, amikor az ország vezetői magas lóról beszéltek a társadalommal, teljesen elszakadva a valós viszonyoktól.
Elemzők a választások előtt azt jósolták: ha Royal győz, a gazdaság modernizálása szenvedhet csorbát, ellenben ha Sarkozy költözik be a francia államfőknek otthont adó Élysée-palotába, a szociális szempontok kerülhetnek háttérbe. Igen ám, csakhogy Franciaországnak ma elsősorban gazdasági kihívásokkal kell szembenéznie. A növekedés üteme átlag alatti, viszonylag magas a munkanélküliség, az államadósság rekordokat döntöget. Sarkozy szerint a franciáknak többet kell dolgozniuk több bérért, így az 1997 és 2002 között hatalmon lévő, Lionel Jospin irányította baloldali kormányzat által bevezetett 35 órás munkahét nem tartható fenn tovább.
A politikus az elbocsátásra vonatkozó rendelkezések könnyítésével rugalmasabbá próbálja tenni a munkaerőpiacot, amelynek merevsége a jelenlegi rendszer egyik rákfenéje. Nicolas Sarkozy programjában az állami vízfej áramvonalasítása is fontos helyet foglal el – mostantól például minden két megüresedő állást csak egy személlyel töltenek majd be az államapparátusban. A bírálók szerint azonban ennél is többre, valóságos filozófiaváltásra lenne szükség az állam társadalmi és gazdasági életben játszott szerepét illetően. Ennek jegyében decentralizálni kellene a túlközpontosított államigazgatást, és általában is csökkenteni az állam szerepét a társadalmi és gazdasági életben. Ehhez azonban a bátorság és a kitartás mellett politikai akaratra is szükség lenne, ami a rendszeren belülről érkező Sarkozy esetében korántsem garantált.
MÉDIABARÁTSÁGOK. Ha valakinek, a politikusok világában ifjúnak számító új államfőnek mindenkinél több esélye lehet Franciaország modernizálására. Először is a magabiztosan megnyert választással világos politikai felhatalmazást kapott a társadalomtól. Munkabírása és kitartása is egyedülálló, amiben nagy szerepet játszik az egészséges életmód. „Sarko” rendszeresen sportol, alkoholt egyáltalán nem fogyaszt, viszont naponta több liter gyümölcslevet is megiszik. Politikai karrierje során tudatosan építette kapcsolatait akkor még fiatal újságírókkal, akik azóta befutottak. Fiatalkori barátja Martin Bouygues, az egyik legnagyobb francia ipari konszern, a Bouygues-csoport vezetője, amelynek érdekeltsége van a legnézettebb francia tévécsatornában, a TF1-ben is. Ám több más francia iparmágnással is baráti viszonyt ápol. Sokan éppen a nagytőkésekhez és pénzügyi körökhöz fűződő szoros kapcsolatai miatt féltik a francia demokráciát. „Az üzleti körökhöz és a sajtóhatalmasságokhoz való közelsége, a megfélemlítéshez és a fenyegetéshez való vonzalma miatt soha nem látott mértékben koncentrálja majd a hatalmat a kezében” – figyelmeztetett Francois Bayrou, az elnökválasztáson a harmadik helyen végzett centrista politikus.
Sarkozy győzelmének hírét mégis megkönnyebbüléssel fogadták azokban az európai fővárosokban, ahol mielőbb le szeretnék zárni azt a fejezetet, amely az unió alkotmányos szerződésének elfogadásáról szól. „Sarko” vetélytársa, Ségolène Royal ugyanis azt tervezte, hogy másodszor is kikéri a franciák véleményét egy új dokumentumról, ami ismételt kudarc esetén az egész EU-t
vakvágányra vitte volna. Jobboldali riválisa ezzel szemben reálisabb célt fogalmazott meg, amikor azt kezdeményezte, hogy első körben egy, a legfontosabb intézményi szerződésekre koncentráló miniszerződést írjanak alá a tagállamok, amit ő a parlamenttel ratifikáltatna.
Az európai atlantisták szemében ugyanakkor nagyot nőtt az Élysée-palota új lakója azzal, hogy – odahaza nagy felhördülést kiváltva – tavaly Washingtonba, George W. Bushhoz utazott. Vasárnap esti győzelmi beszédében máris üzent az Egyesült Államoknak, kijelentve többek között, hogy „amerikai barátaink mindig számíthatnak a barátságunkra”, „Franciaország mindig kész melléjük állni, amikor csak szükségük van rá”. Azt sem felejtette el viszont megemlíteni, hogy a két ország barátsága azt jelenti: Amerikának el kell fogadnia, hogy a barátai tőle eltérően is gondolkodhatnak. Sőt, Washington értésére adta, hogy az amerikaiaknak nem szabadna akadályozniuk a globális felmelegedés elleni küzdelmet, ellenkezőleg, „az élére kell állniuk, mert ez ügyben az emberiség egészének a jövője forog kockán”.
Életrajzírója szerint Sarkozy nem atlantista, és angolul is elég gyengén beszél. Amit viszont kifejezetten vonzónak tart a tengerentúlon, az az amerikai álom. Az, hogy tehetségének köszönhetően bárki sokra viheti. Igaz, neki ehhez nem is kellett Amerikába mennie.
Messzire jutott
Mintha darázs csípné meg Nicolas Sarkozyt, ahányszor csak szóba kerül a származása. Érzékenysége érthető. A francia elnökválasztás második fordulóját megelőzően ellenfelei számos alkalommal vetették a szemére, hogy nem is igazi francia. Mi több, Balzac regényének törtető hősére utalva egyenesen „magyar Rastignac”-nak bélyegezték, de ennél sértőbb kifejezések is felbukkantak a kampányban, például a gyökereire és termetére egyszerre utaló „kis magyar bevándorló” minősítés. Jóllehet durvaságban a szélsőjobb vitte a prímet a rasszista-antiszemita www.toutsaufsarkozy.com (Csak Sarkozyt ne!) honlappal, legnagyobb ellenlábasa, a „szocialista Madonnaként” emlegetett Ségolène Royal sem riadt vissza az effajta keménykedéstől.
A fiatal Sarkozy. Rácáfolt apja szavaira. Fotó: Reuters
Pedig a Charles de Gaulle alapította ötödik köztársaság sorrendben hatodik elnöke egyáltalán nem tartja magát magyarnak, és ezt több alkalommal deklarálta is. A honlapján fellelhető életrajzában például úgy fogalmaz: „Francia anyától születettem, és egy apától, aki azért választotta Franciaországot, mert hazáját, Magyarországot leigázta a kommunista Oroszország”. Magyar kisnemesi származású édesapja, Nagybócsai Sárközy Pál (Paul Sarkozy) amúgy is kevés hatást gyakorolhatott rá: a kis Nicolas még nem volt ötéves, amikor a családfő elhagyta őket, arra kényszerítve három fia édesanyját, hogy jogi tanulmányait befejezve munkába álljon. Apa és fiú „szellős” viszonyán nem javított az sem, hogy a kifejezetten rossz tanuló Nicolast – aki anyja kérésére az általános iskolában még évet is ismételt – az idegenlégiót is megjárt édesapja egyszer azzal a sötét jövőképpel fenyegette meg, hogy ilyen névvel és bizonyítvánnyal aligha viszi valamire franciaföldön. Legalábbis így tartja a családi legendárium, amely arról is regél, hogy az ügyvédi tanulmányokat folytató, előbb szülővárosában, a Párizs peremén található Neuilly-sur-Seine-ben polgármesterként ténykedő, majd 1993-ban költségvetési miniszterré avanzsáló Sarkozy édesapja helyett az egykori magyar külügyminisztertől, Jeszenszky Gézától tudta meg pontosan, hol is van Magyarország.
Közeli hozzátartozói a Lajtán innen már nincsenek Sarkozynek. A családi nemzetség néhány azonos nevet viselő tagja – ahogyan a Figyelőnek egyikük fogalmazott – „jelentékeny távolságból” figyeli a jobboldali francia politikus felfelé ívelő pályáját. Azt a karrierutat, amely páratlan a nagybócsai Sárközy család történetében, jóllehet a felmenők között nem egy politikust – alispánt, táblabírót, polgármester-helyettest és városi tanácsost – találni.
„Nincs nála franciább francia” – mondja róla Fülöp Mihály diplomáciatörténész, egyetemi magántanár. Úgy véli, Sarkozy tipikus példája annak, hogy a francia nemzethez tartozás „vállalás kérdése, nem az eredeté vagy a vérségé”. Az új államfő életében a „magyar szál” gyengeségét az is jól mutatja, hogy az elmúlt évtizedekben csak elvétve fordult meg errefelé – legutóbb 2004 őszén, amikor gazdasági, ipari és pénzügyminiszterként magyar kollégája meghívására érkezett. Ez előtt éppen tíz évvel látogatott el több mint három és fél évszázada nemesi címet szerzett felmenőinek egykori birtokára, Bócsára. A Bács-Kiskun megyei településen persze érthetően éppolyan büszkék „fiukra”, mint a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Alattyánban, ahol a család utolsó megmaradt birtokai voltak, s ahol Sarkozy apja – még gyerekfejjel – gyakorta megfordult nyaranta. S ahová az új francia köztársasági elnököt is elvárják, ha korábban nem, hát 2009-ben, a jászok tizenötödik világtalálkozójára, amelyet az akkor 800 éves Zagyva-parti község rendezhet.
CSÁK CSONGOR
SARKO
Sarkozy jelenlegi feleségével. Célba ért. Fotó: Reuters
CSALÁD. Nicolas Paul Stéphane Sarkozy de Nagy-Bocsa 1955-ben született Párizsban; apja magyar kisnemesi, anyja görög zsidó családból származott. Ma második feleségével és tízéves kisfiukkal Neully-sur-Seine-ben él. Első házasságából két fia született.
FELKÉSZÜLÉS A POLITIKÁRA. Előbb a jó nevű Lycée Chaptal-ban, majd egy katolikus magániskolában tanult, a feljegyzések szerint közepes eredménnyel. Ezt követően a nanterre-i
L’université Paris X egyetemen diplomázott közjogból és politikatudományból – tanulmányait többek között virágbolti eladóskodásból finanszírozta -, majd a hírneves Institut d’Etudes Politiques de Paris (Párizsi Politikai Tanulmányok Intézet) hallgatója lett. Az ott megkezdett tanulmányait azonban nem fejezte be, miután nem sikerült letennie az angolnyelv-vizsgáját.
A LEGFIATALABB POLGÁRMESTER. Nem volt még húszéves, amikor 1974-ben belépett a gaullista pártba, három évvel később pedig már Neully önkormányzati képviselőjévé választották. Egy darabig az újságírással kacérkodott, ám édesanyja nyomására végül szakvizsgát tett, majd ügyvédként helyezkedett el. Huszonnyolc évesen, 1983-ban választották Neully polgármesterévé – hasonló méretű francia város élén soha korábban ilyen fiatal politikus nem állt még -, s e posztot egészen 2002-ig töltötte be.
MINISZTERI SZÉKEK. A francia nemzetgyűlésben 1989-ben szerzett képviselői helyet, négy évvel később pedig a Balladur-kormány költségvetési minisztere lett. Rá két évre, az 1995-ös elnökválasztáson addigi mentorával, Jacques Chirackal szemben a később vesztes Edouard Balladurt támogatta, ezért néhány évre „parkolópályára” került. Szívós munkával kapaszkodott vissza a politika felső köreibe, mígnem 2002-ben a frissen megalakult jobboldali Raffarin-kormány belügyminisztere lett. Két évvel később rövid időre gazdasági, pénzügyi és ipari tárca élére került, ahonnan akkor távozott, amikor 2004 végén a jobboldali Unió egy Népi Mozgalomért (UMP – Union pour un Mouvement Populaire) párt az elnökévé választotta. A következő évben viszont a De Villepin-kormányban újra szerepet vállalt, méghozzá ismét a belügyminiszteri tárca irányítására vállalkozott.
ÚT AZ ELNÖKSÉGHEZ. Pártja, az UMP 2007. január 14-én jelölte államfőnek, s az első körben aratott győzelme után a vasárnapi, május 6-i második fordulóban a voksok 52,7 százalékával elnökké választották. Az Élysée-palotabeli hivatalát május 16-án foglalja el, s attól a naptól ő lesz Franciaország V. köztársaságának hatodik elnöke.
