Megtagadták a progresszív rockot, ezen kívül kiátkoztak két korosztályt, a beatnikeket és a hippiket. A hetvenes évek második felében szocializálódott fiatalok számára a The Doors maga volt a véres posztó, ők voltak a nagybetűs Hazugság. Több generációnak maradt ki Magyarországon a Doors-élmény, a Doors-rajongót „mint olyat” a gyakorlógimis, Radnóti-kötetet és Garfield-füzeteket szorongató lányokkal azonosították, Morrison a tinédzser modorosság szinonimája lett, amit sokak szerint a lányok az egyetemen már a tanegységek felvétele után gyorsan kinőnek.
Miért alakult ki a Doorsszal kapcsolatos előítéletesség? A zenekar attitűdjében legalább olyan közel volt a modernitás jelképének számító Sex Pistolshoz, mint a punk-előképnek számító Stooges, vagy az MC5. Morrisont már halála előtt szentté avatták, és ez kiverte a biztosítékot az iróniát az agresszióval összeházasító new wave zenekaroknál. Nos, ezt a mintát vette át több nemzedék, így anélkül, hogy tisztában lennének a Doors életművével, olyan vehemensen utasítják el, mintha ezen múlna a pop-kulturális identitásuk.
Ezen változtathat a The Very Best of The Doors album, amely a negyvenéves csapat régi hangmérnök-producerének, Bruce Botnicknak a felügyeletével készült. A slágerparádét pazar módon, remek arányérzékkel keverték újra. Igaz, hogy tíz éve, a harmincadik évfordulóra már remaszterizálták a dalokat, de most sávonként szedték szét, majd keverték újra, így a 2007-es anyagon olyan háttérvokálokat, zongora- és gitárszólamokat, és szövegfoszlányokat is hallhatunk, amelyeket nem tudott feltárni a tíz évvel ezelőtti hangrekonstrukció.
Az album igazi asztaltáncoltatás, transzállapot elérése nélkül is hallhatunk túlviláginak vélt hangokat. Ha megfelelő médiumok leszünk, és félredobjuk az előítéleteinket, hallani fogjuk, mit üzen nekünk Jim Morrison a Pére-Lachaise temetőből.
The Very Best of The Doors › Warner › 79 perc, 20 szám › Poptőzsdei árfolyam: **** és fél
