Érvelő gigászok

Miként reagálnak egy piacképes ötletre a világ különböző részein? Amerikában azt mondják: vegyük meg! Délkelet-Ázsiában pedig: másoljuk le! És Európában? Hát ezt: szabályozzuk le!

José Lalloum, az European Public Affairs Consultancies Association (EPACA) elnöke szerint az európaiak szabályozás iránti különös vonzalma az egyik oka annak, hogy az üzleti élet meghatározó szereplői élénk figyelemmel kísérik a Brüsszelben és Strasbourgban folyó uniós döntéshozatalt. Az európai nagyvállalatok azonban nem csak alanyai, hanem gyakran kezdeményezői, katalizátorai is fontos uniós döntéseknek. Talán kevesen tudnak arról, hogy az egységes piac létrehozását is először az Európai Kerekasztal (European Round Table of Industrialists) köré tömörült multinacionális cégek szorgalmazták annak idején, amikor elegük lett abból, hogy minden EU-tagállamban más szabályoknak kellett megfelelniük.

RÖHÖGŐ AMERIKAIAK. A felszínes szemlélőnek sokszor úgy tűnhet, hogy az Európai Unió döntéshozói úgy táncolnak, ahogyan a multinacionális cégek fütyülnek. Ám több, a közelmúltban meghozott – illetve a közeljövőben zöld jelzést kapó – döntés is mintha cáfolná ezt a feltételezést. A vegyi anyagok regisztrálásáról tavaly elfogadott irányelv, a REACH például az anyagok kötelező bevizsgálása miatt előreláthatóan jókora többletköltséget ró majd a vegyipari cégekre, és nem kizárt, hogy jó néhányan közülük emiatt Európán kívülre helyezik a termelésüket. „A gyártás során felhasznált vegyületek tűnhetnek el, mert nem lesz gazdaságos a bevizsgálásuk és az előállításuk” – figyelmeztet José Lalloum, akinek lobbicége, a Logos Public Affairs több vegyipari vállalat érdekeit is képviselte a vegyipari szabályozásról folyó jogalkotás során. „Az amerikaiak röhögnek rajtunk, s kíváncsian várják, európai versenytársaik hogyan fogják túlélni mindezt” – teszi hozzá az EPACA elnöke. Ernest-Antoine Seillière, a 20 millió európai vállalkozó, s a mögöttük álló kis és nagy cégek érdekeit képviselő BusinessEurope elnöke is arra hívja fel a figyelmet, hogy az európai cégek versenyképessége láthatja kárát, ha a szabályozást nem sikerül kiterjeszteni a világ más részeire is. Hasonló okból tartanak üzleti körökben a nemrég elfogadott uniós energiacsomagnak attól a célkitűzésétől, amelynek értelmében az EU, ha kell, akár egyoldalúan is a 1990. évi szinthez képest 20 százalékkal csökkenti majd 2012-ig az üvegházhatást okozó gázok kibocsátását.

A vegyipar képviselői – az anyagok kifejlesztésére és bejegyzésére amúgy is dollármilliókat költő multik kivételével – annak ellenére távoztak lógó orral a jogalkotási maraton után, hogy hírek szerint példátlanul intenzív lobbizással próbálták meggyőzni álláspontjukról az uniós döntéshozókat, elsősorban az ügyben az utolsó szót kimondó Európai Parlament tagjait. Nem ritkaság, hogy a nagy cégek, illetve az azokat képviselő lobbisták szinte egy emberként zúdulnak az európai képviselőkre, ha egy, a területüket érintő fontos jogszabályról van szó. Olyan is előfordult már, hogy több tucat képviselő, egymástól függetlenül, ugyanazt a módosító indítványt terjesztette elő, annak jeleként, hogy a multik alapos munkát végeztek.

Herczog Edit szocialista párti magyar EP-tagnak és munkatársainak 3,5 ezer munkaórája fekszik a vegyipari szabályozásban, aminek nem elhanyagolható részét a különböző érdekeket képviselő szervezetekkel folytatott konzultációk tették ki. A találkozók a sokoldalú tájékozódás és az információgyűjtés részei, e nélkül a sokszor nagyon bonyolult témákban laikus parlamenti képviselők a sötétben tapogatóznának. „Éppen a laikusság miatt nagyon fontos, hogy az ember lehetőleg minél több érdekelt féllel beszéljen. A leghelytelenebb dolog az elzárkózás” – mutat rá a képviselőnő.

A komplex európai döntéshozatal sajátossága, hogy a végeredménnyel általában senki sem maradéktalanul elégedett. Nem voltak azok a REACH-csel a környezetvédők sem, akik még szigorúbb szabályozást szerettek volna. Az Európai Unió felnőtt korba lépése és a demokrácia szempontjából ugyanakkor José Lalloum biztató jelnek tekinti, hogy a szerteágazó érdekek között végül egyensúly jön létre, még ha annak időnként egy-egy szabályozás minősége és koherenciája is látja a kárát. Az már az európai üzleti élet uniós szócsövének számító BusinessEurope elnöke állítja, hogy a közvélemény valószínűleg meglepődne, ha tudná: az üzleti élet képviselői tökéletesen tisztában vannak a nagy társadalmi problémákkal, és készek áldozatot is hozni azok enyhítéséért. „Az üzlet megérti, hogy tenni kell például a környezetért, de rámutatunk arra is, hol húzódnak a határok. Ha például az EU egyedül vág bele a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésébe, akkor európai munkahelyek fognak megszűnni” – nyilatkozta a Figyelőnek Ernest-Antoine Seillière.

Egyesek meglátása szerint, ha a nyolcvanas évtized üzleti szempontból a szabványosításról, a kilencvenes pedig a fogyasztóvédelemről szólt, akkor a XXI. század első évtizedében a környezetvédelem az a „hadszíntér”, ahol a vállalati érdekek a legnagyobb kihívásnak vannak kitéve. Ezért a vállalati érdekek ma már egyre gyakrabban az Európai Parlament környezetvédelmi bizottságában folyó jogalkotói tevékenységbe csatornázódnak be. Mindez annak következménye is, hogy a politika érzékenyebben reagál a társadalom elvárásaira, ahol pedig manapság számos okból kiemelt figyelmet kap a környezetvédelem. Üzleti körökben ugyanakkor érezhető bizonyos félelem is amiatt, hogy az EU és annak három fő intézménye, engedve a populizmus hívószavának, nem veszi kellően figyelembe a cégek jogos igényeit. A Logos Public Affairs vezetője az uniós rendszer gyenge pontjának tartja, hogy miközben az EU intézményeit másoknál jobban befolyásolja a köznek való megfelelés szándéka, a nemzeti kormányoktól eltérően nem rendelkeznek azokkal az eszközökkel, amelyekkel ők maguk befolyásolhatnák a közvéleményt.

MAGYAR TÁVOLMARADÁS. A nagy cégeket persze nem kell félteni, hiszen jól bevált módszerekkel küzdenek sajátos szempontjaik érvényesítéséért. Herczog Edit szerint ugyanakkor nem arról van szó, hogy a nagyvállalatok másokkal szemben formális előnyt élveznének – egyszerűen csak gyakrabban és hatékonyabban élnek az egyébként mindenki előtt nyitva álló lehetőségekkel. Aktívan részt vesznek például az Európai Bizottság által kibocsátott zöld könyveket (vitaanyagokat) követő konzultációkban, ahol a sokszor a nagy kérdések eldőlnek. De a bizottság, más hozzáértők híján, gyakran a javaslatok megjelenése előtti hatástanulmányok elkészítésére is nagyvállalatokat kér fel, amelyek így időben kiszűrhetik a számukra legkedvezőtlenebb elemeket. Herczog sajnálattal állapítja meg, hogy hazai cégek, beleértve a multik magyarországi leányvállalatait is, ritkán vesznek részt a konzultációkban, gyakorlatilag teljesen lemondva arról, hogy hallassák hangjukat olyan jogszabályok megszületésekor, amelyeket később nekik kell alkalmazniuk.

Az európai érdekérvényesítés egyik sajátossága, hogy igazából nem egy cég anyagi háttere határozza meg a lobbizás eredményességét. „A pénz és a befolyás között Brüsszelben nincs közvetlen kapcsolat. Itt mindenki az érveid súlya alapján ítél meg” – biztatja közvetve akár a kisebb magyar társaságokat is az aktívabb uniós fellépésre és érdekérvényesítésre José Lalloum.

Érdekes módon, az európai integráció 50 évvel ezelőtt úgy indult, hogy a vállalatok honi piacaikat féltve egységesen ellene voltak. Az üzleti vállalkozások hozzáállása azóta 180 fokos fordulatot vett: legfontosabb törekvésüknek ma az egységes piacon még meglévő korlátok lebontását tekintik. A protekcionizmus azonban még mindig jelen van Európában, csak ezúttal inkább a munkavállalókat képviselő szakszervezetek és a kormányok részéről. „Ez jól érzékelteti, milyen éretlenek vagyunk; ha így nézzük, az üzleti szféra sokkal európaibb, mint a politikusok” – állapítja meg a BusinessEurope elnöke, aki szerint az európai cégeknek egyesíteniük kell erőiket, ha versenyre akarnak kelni a japán, az amerikai vagy a kínai konkurenciával. Ellenkező esetben az EU keresztet vethet az oly hőn áhított versenyképességére.