Az alábbiakban a témához érkezett kommentárokból szemezgetünk, a teljesség igénye nélkül.
„A cikk szerint a Családbarát Munkahely Díját kiérdemelt cégek családbarát módon működnek (akármit jelentsen is ez a díjat osztó minisztérium szerint), a vezetők azonban már nem annyira családbarátok. Na, akkor hogy is van ez? Családbarát munkahely vagyunk mi, bár én magam azért inkább földesúr vagyok otthon? Vagy megszakadok, napi húsz órát dolgozom, sose érek haza? Vagy otthon vagyok, de ne zavarjatok, még megnézem az e-maileket, befejezem a holnapi prezentációt, táblázatot? A dolog szerintem nem fekete vagy fehér, azaz nincs ilyen kérdés, hogy család vagy munka. Arra kéne haladni, hogyan szervezhető rendszerbe a két dolog – miközben az olyan szabadidős elfoglaltságokról, mint barátok, hobbik, kocsma, koncert, színház, még nem is szóltunk. Legyen a munkahely családbarát, igen. De ne csak díjak tekintetében, hanem úgy is, hogy a munkatársai, vezetői meg tudják élni rendesen és teljesen a mindennapokat.”
KÓLYA DÁNIEL
„Én úgy tenném fel a kérdést, vajon családbarátok-e az emberek ma Magyarországon? Ahogy a cikk írja, megteremtik-e a kényes egyensúlyt munka és magánélet között? Ha netán igen, akkor a munkahely lehetővé teszi-e, hogy ténylegesen úgy éljék az életüket, ahogy szeretnék? Ma Magyarországon szerintem egyik feltétel sem adott, szinte sehol. Családbarát? Jó vicc. A közszférában a köztisztviselőt törvény védi, de a privát szektorban semmi sem véd. Ha karriert akarsz, felelj meg, de ne csak kicsit. A sikeres ember napi 24 órát dolgozik.”
KLÁRIKA
„A közszférában sincs törvényi védelem. Gyerekem megszületése előtt köztisztviselőként dolgoztam. A munkáltatóm szemrebbenés nélkül közölte, hogy esélyem sincs arra, hogy visszavegyen dolgozni.”
EGY ANYUKA
„Kétgyermekes apukaként néhány éve még azt hittem, hogy a munka fontos, mert el kell tartani valahogy a családot. Ma a feleségem munkanélküli, én meg vagy öt éve jövök-megyek hetente a főváros és a 220 kilométerre lévő otthonom között. Elegem lett! Nem érdekel már a karrier, nem érdekel már, hogy milyen a munka, csak egy a fontos: a gyerekeim! Senki és semmi nem pótolja azokat a napokat, heteket, éveket, amikor nem látom, hogyan okosodnak, mit tudnak, miként játszanak. Hogy nem tudok esténként mesét mondani nekik, s ha baj van, nem tudok ott lenni azonnal. Nem vihetem őket oviba, iskolába, nem segíthetek a tanulásban. Csak a hétvége van, amikor emészti őket a szomorúság, hogy ha hétfő reggel felébrednek, én megint nem vagyok ott. Sok-sok gonddal jár a gyereknevelés, de ha kihagyom, nem veszek részt benne, évek múlva bánhatom, hogy nem lehettem részese. Mindegy milyen munkáról van szó, diplomával is elvégzem a segédmunkát, ha kell, de ott akarok lenni a gyerekeim mellett. Nekem erre szükségem van, és – ha megérem – 70-80 évesen tudom értékelni majd azt, hogy nekik is szükségük lesz még rám. Mert most nekik van szükségük apára, és ennél fontosabb nincs.”
EGY FIRKÁSZ
• Hibaigazítás
A velem készült interjú (Egy csésze kávé – Figyelő, 2007/16. szám) bosszantó hibával olvasható a Figyelőben. A láttamozásra megküldött szöveg olvasásakor elkerülhette a figyelmemet, hogy a korábbi fesztiváldíjas Európa-szerzők névsorába kakukktojásként valahogy „Kertész Péter” neve is bekerült. A sugalmazott információ kétszeresen is téves: későbbi Nobel-díjasunk, a Budapesti Könyvfesztivál 1997-es kitüntetettje, a nyolcvanas években sokat fordított ugyan az Európának, de regényíróként sohasem volt az Európa szerzője. A keresztneve pedig természetesen nem Péter, hanem Imre.
BARNA IMRE igazgató, Európa Könyvkiadó
A valóban bosszantó hibáért az érintettek és olvasóink elnézését kérjük. A szerk.
