A tárca 2007. januárban jelentette be, hogy júliustól megszűnik a XX. századi modern művészetre specializálódott Ernst Múzeum önállósága. A hír hallatán Keserü Katalin nem kívánta meghosszabbítani szerződését az Ernst Múzeum igazgatójaként, arra hivatkozva, hogy nem hajlandó végigasszisztálni az intézmény teljes körű leépítését. A 2006-ban mintegy 70 millió forintnyi támogatásból gazdálkodó kht. irányítását hét év után júliustól újra a nonprofit gazdasági társasággá alakuló Műcsarnok veszi át, melyről 2000-ben az intézményi monopóliumok felszámolásakor választotta le a minisztérium.
Még le sem nyugodtak a kedélyek, amikor március elején a színházi élet bolydult fel a Pesti Magyar Színház és a kultuszminisztérium tulajdonában levő Nemzeti Színház Rt. összevonásának hírére. A változásokkal kapcsolatban a sajtóban számos verzió felmerült a Pesti Magyar Színház teljes bezárásától a Nemzeti Színház elköltözéséig.
Tiszta lappal?
A négy intézmény ügye a Hiller István „A kulturális modernizáció irányai” című 2006 decemberében publikált munkájában vetődött fel először, melyben az oktatási és kulturális miniszter a nemzeti kulturális intézmények körének pontosítását szorgalmazza. A nemzeti kulturális intézményekből profiltisztítás jelszóval egységes portfoliót kíván létrehozni a tárca, melyekért teljes mértékben az állam vállalná a felelősséget.
„Ezek a központi költségvetésből gazdálkodó, kulturális feladatokat ellátó szervezetek mind unikális nemzeti értéket kell hogy képviseljenek. A szervezeti átalakítás egyfajta tükre a közönség véleményének” – közölte a szakállamtitkár. A közakarat képviseletében egy az adott területre specializálódott szakértői csoport dönti el, mely intézmény tölt be ilyen feladatokat. Bár a lista még korántsem végleges, az már biztos, hogy jelenlegi formájában az Ernst Múzeum és a Pesti Magyar Színház, csakúgy mint a Játékszín és a Kamaraszínház a minisztérium álláspontja szerint nem fér bele a nemzeti intézmények körébe.
Három lábon
Az elterjedt félinformációkkal szemben a nemzeti intézmények körén kívül maradó intézmények esetében azonban nem megszüntetésről vagy módszeres leépítésről, hanem a finanszírozás átalakulásáról van szó. „Célunk a kulturális finanszírozás állékonyságának a növelése, mely korántsem jelenti a meglevő állami források megvonását és csökkentését, és még annál is kevésbé fontolgatjuk az ingatlanok értékesítését. Inkább úgy fogalmaznék, hogy az intézmények felelősségérzetének növelésére törekszünk” – közölte lapunkkal Závecz Ferenc szakállamtitkár.
Egyes feladatok ellátására vegyes finanszírozáson alapuló, több lábon álló feladatellátó-rendszert kívánnak létrehozni, amely az állami és önkormányzati támogatásoktól független magán vagy piaci forrásokból biztosítja az intézmények hatékonyabb működését. Ez a Hiller István által promótált úgynevezett Art&Business-stratégia egyik fő eleme.
Art&Business
A vegyes finanszírozásra jó példa a Fesztiválzenekar gazdálkodása, amely 2007-től egyenlő arányban, egyharmad-egyharmados megoszlásban önkormányzati, állami és saját forrásból tartja fenn magát. A harmadik, sajátnak tekintett, mintegy 450 millió forintos részt olyan támogatóktól kapja a zenekar, mint például az idei évre 20 millió forintot felajánló Soros Alapítvány. Hasonló célokat fogalmaz meg a mozgóképipar finanszírozását szabályozni hivatott filmtörvény, amelyben állami oldalról direkt és indirekt támogatást illetve adókedvezményt tesz lehetővé amellett, hogy privát oldalról a producerek, filmstúdiók szerepét is tisztázza, és bérmunkát illetve banki előfinanszírozást is lehetővé tesz.
