Két devizakereskedő beszélget a monitorok fölött. „Mondok egy viccet: Megáll a dollár esése.” Mire a másik: „Én is mondok egyet: Dollár.” Ez a friss anekdota jól mutatja az elmúlt időszak legfontosabb devizapiaci folyamatát.
Az idén az euróval szemben a zöldhasú árfolyama 11 százalékkal esett, november közepétől értékvesztése felgyorsult. Azok pedig különösen jól jártak, akik a forint erősödésére nem az euró, hanem az amerikai deviza ellenében fogadtak – a dollár kurzusa a forinttal szemben pár hét alatt 15 százalékot szakadt.
Ez pedig – tekintettel a magas forintkamatokra és arra, hogy a devizapiacon a nagy tőkeáttét révén pénzük többszörösét forgatják a befektetők – azt jelenti, hogy simán megháromszorozhatta a pénzét az, aki a forintra tett a dollár ellenében.
Kamatcsökkentés a láthatáron
Noha a dollár felgyorsuló esésében kétségtelenül szerepet játszottak technikai és pszichológiai tényezők (a legfontosabb, hogy hosszabb idő után tört ki szűk sávból a kurzus, ezért mindenki ugyanabba az irányba próbált pozíciót nyitni), a trend beindulását két új tényezővel magyarázzák a szakértők.
Egyrészt alig néhány hónappal azután, hogy leállt a kamatemelési széria, már az sem zárható ki, hogy az amerikai gazdaság lassulását a Federal Reserve kamatcsökkentéssel próbálja majd megfordítani – így a dollárra fizetett kamat csökken. Másrészt felvetődik annak lehetősége, hogy Kína dollárban tartott devizatartalékai egy részét más fizetőeszközre konvertálja.
Pedig az erős dollár szimbólum. Tükrözi az amerikai politikai stabilitást, a külpolitikai befolyást, az erős gazdaságot, az alacsony inflációt. Nem véletlen, hogy a gyengülést látva Henry Paulson amerikai pénzügyminiszter – aki amúgy a Goldman Sachs befektetési bank éléről vitorlázott át a bársonyszékbe – nemzeti érdeknek nevezte az erős dollárt. Az Egyesült Államok lakossági fogyasztása adja viszont az amerikai GDP kétharmadát. Ennek irdatlan nagy import vonzata van, amivel erős dollár mellett a kivitel még nem tud lépést tartani – ebből ered a közgazdászok által hosszabb távon tarthatatlannak ítélt, az idén várhatóan 800 milliárd dollárra duzzadó kereskedelmimérleg-hiány.
Hatalmas tartalékok
A dollár világvaluta szerepéből adódóan azonban ez a hiány nem korrigálódik automatikusan. Ez azt jelenti, hogy a külföldi árukért és szolgáltatásokért kifizetett dollár nem zúdul rá szükségszerűen a devizapiacokra, hogy ott helyi vagy más fizetőeszközre váltsák. Így alakul ki például Kína hatalmas, 1000 milliárd dolláros, vagy Japán csaknem 900 milliárdos devizatartaléka. Ha a dollárt átváltanák, akkor árfolyama gyengülne, ami összegében több amerikai exportra és szerényebb importra ösztönözne, s végső soron csökkenne a kereskedelmi mérleg hiánya. E helyett a dollárbevételek nagy részét megtartják, hogy azokat dollár alapú invesztíciókba (amerikai kötvényekbe, ingatlanba, vagy vállalatfelvásárlásokba) fektessék.
A séma egyszerű: az amerikaiak valutáját világvalutának használják, cserébe importot adnak. Az amerikai fogyasztó jól jár, a termelők nem. A helyzet azonban változóban van, mivel az amerikai GDP növekedése lassul. A világ többi fontos gazdasági nagyhatalma viszont – éppen ellentétes mozgással – erősödik, felzárkózik. Elérkezhet egy pont, amikor a nagy amerikai kereskedelmi deficit több dollárt pumpál ki az országból, mint amennyit a külföldiek tartani akarnak. Ez az, ami gyengülésre ítéli a dollárt – értelmezi a folyamatokat a Financial Times egyik kommentárja.
A gyenge dollár azonban nem csak az amerikai politikának nem tetszik. A nagy exportőröknek – mint Kína, Japán és Németország – kényelmes a dollár világvaluta szerepe, az erős zöldhasú ugyanis nyereségessé teszi exportjukat. Jelentős és tartós gyengülése arra kényszerítené őket, hogy portékájukat belföldön adják el. Ez pedig – mint minden változás – kockázatokat rejt magában, és nem megy végbe egyik napról a másikra. Éppen ezért sokak valószínűbbnek tartják azt, hogy nem zajlik le ez az átrendeződés, a világgazdaság aránytalanságainak korrekciója. Ebben az esetben viszont a recesszió réme fenyeget, hiszen az Amerikából kiszoruló árut nem tudják más piacokon, illetve belföldön elhelyezni.
Kamatdilemma
Mit tehet ebben a helyzetben a Fed, amelynek elsődleges feladata az, hogy a dollár kamatszintjének változtatásával megakadályozza az infláció felpörgését? Az amerikai jegybank szerepét betöltő intézmény tartja magát az úgynevezett „soft landing” szcenárióhoz: ennél a gazdaság növekedési üteme fokozatosan lassulna. Ben Bernanke Fed-elnök még a múlt héten is arról beszélt, hogy az inflációs veszély „kényelmetlenül nagy”, ez pedig nem éppen a kamatvágás irányába mutat. A befektetők körében ellenben egyre inkább terjed az aggodalom, hogy „hard landing” következik majd be, vagyis a gazdaság hirtelen kezd zuhanni. Ez a forgatókönyv azt követelné a Fedtől, hogy kamatcsökkentéssel próbálja meg tompítani a becsapódás erejét.
A jegybank ebben a helyzetben nem tud túl sokat tenni: folyamatosan megpróbálja tájékoztatni a piacot a saját álláspontjáról, s bízik abban, hogy az amerikai gazdaság állapotáról érkező adatok ezt a forgatókönyvet támasztják majd alá.
A dollár további trendjében kulcsfontosságú lehet a karácsonyi vásárlási szezon. Ha a Fed úgy ítéli meg, hogy az amerikai fogyasztó belefáradt a költekezésbe, az növelheti a gazdaságot élénkítő kamatlazítás valószínűségét. Ez fájna a dollárnak. Ha viszont a folyamatosan csilingelő pénztárgép hangja azt közvetítheti a Fednek, hogy nincs baj, hiszen vásárol a nép rendületlenül, akkor stabilak maradhatnak a kamatok, esetleg emelkedhetnek is. A dollár ezt árfolyam-erősödéssel honorálná – persze lehet, hogy csak időlegesen.
