Nem nagyon engedte át magát a nosztalgiának. A Café Restaurant Schottenring Bécs belvárosában, egy percre a lakásától ellenben törzshelyének számít. Ide leugorhat a szomszédból, készen arra, hogy a házmester a napirenden lévő gázbojler-ügyben bármikor riadóztatja. Ismeri a pincéreket, büszkén említi, hogy közülük ketten is magyarok, „nincs ilyen a világon”, túloz széles mosollyal. Epizód a kétlaki életből, amelyben „Magyarország az édesanyám, Ausztria a mostohaanyám.”
A gyökerek, az identitás meghatározó dolgok az életében. Mintha a Napfény íze című film peregne: az apai ág a Felvidékről, a feltörekvő Leimdorferek, akik a múlt század elején magyarosítottak Lendvaira (a nem hívő vonulat), szemben a mélyen vallásos erdélyi anyai rokonokkal. A találkozás eredője az a „kis magyar, aki sírt, amikor visszajött Szlovákia és Erdély”, de akinek három év múlva, 15 éves korában egy sárga csillagos házból elhurcolva, már csak az Ausztria felé tartó halálmenetből való szökés mentette meg az életét.
A Café Schottenringet régen újíthatták fel, ezért is hamisítatlan a Gemütlichkeit, a már-már frázissá merevedett bécsi kedélyesség. Impozáns csillárok, kopottas padló, lila-fehér csíkos ülések, bentről a bejárat felett egy óriási Strauss-bábu, oldalt zongora – szerencsére már csak a beszélgetésünk végén kezdik beüzemelni. A rendelésnél nem is lehet kérdéses a borjúbécsi. Míg kihozzák, egy másik meghatározó, bár nem magától értetődő élmény: „Apám polgári demokrata volt, de a szociáldemokratákhoz íratott be, hogy legyen egy igazolvány onnan is. Nagy szerepe volt a világlátásomban, hogy szociáldemokrata és nem kommunista nevelésem volt. Szalai Sándor szociológus mondta egyszer, hogy azért lépett be a szocdemekhez, mert ez egy kupleráj, a kommunista párt viszont kaszárnya, és ő jobban érzi magát a kuplerájban.” Bár majd ötven évvel később, a Belügyminisztérium aktáiból azért az is kiderült, hogy a két műintézmény nem is volt olyan messze egymástól. „Az összes barátom között, azt hiszem, én voltam az egyedüli, aki nem volt titokban a kommunista párt tagja.” Mégis amikor első munkahelyét, a Kossuth Népét a kommunisták betiltották, őt 19 évesen a Szabad Néphez helyezték át, mint „dísz-szociáldemokratát.” Az idők keményedtek, egy hibát felhasználva gyorsan kirúgták onnan. Korhű karriertörténet a negyvenes, kora ötvenes évekből:
Sajátos kelet-európai értelmiségi pályafutás ez az emigrációban, amikor is a magyar titkosszolgálat nyomására egy évtizedig nem engedik be Kelet-Európa legtöbb országába (így lesz, mint mondja, „botcsinálta” Balkán-szakértő és Romániával foglalkozó újságíró). Majd az enyhülés, s a Bruno Kreisky kancellárral kialakított bizalmi kapcsolatoknak köszönhetően már közvetlen közelről kísérhette végig az osztrák-magyar hídszerep kialakítását a vasfüggöny két oldalán. Olyan közelről, hogy az már egyes mai kritikusai számára gyanús. „Mindent megírtam magamról. Egész életem nyitott könyv, mégis, amikor megkaptam az Európa-nagydíjat, valaki rosszindulatú sejtetésekkel valamiféle Lendvai-rejtélyről írt. Barátaim tanácsára nem reagáltam, mert pusztán felértékeltem volna a szerzőt. Csak ha valami befolyásosabb orgánumban állítanak rólam valótlanságot, akkor szólok.”
A pincérnek mindenesetre többször is szól, aki – bécsi kávéház ide vagy oda – kissé nehezen kerül elő. Ízlett Önöknek? – hangzik a szokványkérdés, mire Lendvai ódákat zeng. „Csak nem saját kezűleg készítette?” – kérdezi a pincért. „Pusztán megfigyelő voltam.” A Gemütlichkeit helyreállt. Jöhet az Apfelstrudel és a Melange. Hozzájuk az igazi nagy falat: ‘56, a múlt és a jelen. Lendvai magyarul is megjelent könyve, a Forradalomról tabuk nélkül, Ausztriában előkelő helyeken áll a bestseller-listákon. „Cinikusan azt mondhatnám, hogy ami ma Magyarországon történik, az használt az eladásnak, mert behozta a témát. Még azok az őrültek is, akik forradalmi mozgalmat emlegetnek, nekem személyesen szívességet tettek. Bár szívesen lemondtam volna erről.”
Az ő Nagy Imre-értelmezése lokális, csalhatatlanul kelet-európai. Olyan miniszterelnökről ír, aki sokáig csak kullogott az események után, aki tehetetlenül vergődött a külföldön elrendelt történések hálójában. Egy másik aktuális műben, az Egyesült Államokban élő, amerikai és orosz levéltárakban, eddig ismeretlen források közt kutakodó Charles Gatinál viszont egy másik Nagy Imre jelenik meg, akinek a hibái és tévedései hozzájárultak ahhoz, hogy így bukott el a forradalom. „Én Gáti Karcsit nagyon tisztelem, de nem értek vele egyet. Egy ilyen szituációban – amikor felkel a nép, jönnek a tankok, két Politbüro tag és a KGB vezetője van állandóan a nyakán, akik a telefonon Hruscsovnak jelentenek, el van vágva a saját embereitől, nincsen rádió, azt sem tudja, mi történik igazából az országban – egy embertől, aki húsz évet élt a Szovjetunióban, aki szívbeteg, akinek Szuszlov ad gyógyszert, amikor rosszul lesz, nem lehet magas katedráról elvárni, hogy átlássa a helyzetet. Tévedés, hogy itt volt egy ablak, egy lehetőség. Semmi nem volt, pusztán a félelmetes szituáció, amit nem lehet csak a State Department szemszögéből nézni. Mindig van persze késztetés arra, hogy a történelmet a vágyaink szerint mutassuk be. Ám az adott belpolitikai és nemzetközi helyzetben – a Nagy Imre-kormány téves helyzetfelismeréseitől függetlenül – a nemzeti szabadságharcnak nem volt esélye a sikerre.”
Mindez a történész következtetése és nem a szemtanú megélt emócióinak a rögződése. Lendvai ugyanis nem szégyelli bevallani, hogy pinceperspektívából nézte végig a forradalmat, mint annyi más ember.
Azt viszont borzasztó dolognak tartja, hogy emberek, akik egy bizonyos időben nagyon fontos szerepet játszottak, nem tudtak időben lelépni a színpadról, a politikából.
Helyben vagyunk. Melange után, a jelennél. „Én maradtam, aki voltam, de itt körülöttem óriási kavalkád van. Vannak, akik mindent végigcsináltak, akik disszertációt írtak az ellenforradalomból, s most együtt lobogtatják a nagy magyar zászlót azokkal az újságírókkal, akikre ‘89 előtt külön figyelmeztettek, hogy vigyázzak velük. Éppen ma egy tekintélyes német hetilap tudósítója azt próbálta a számba adni, hogy itt a kommunisták és nem kommunisták között van a választóvonal. De könyörgöm, mit kezdjek ezzel, amikor csak az Orbán-kormányban három volt kommunista párttag kapott helyet?”
Ausztriáról írta egy angol történetíró a háború előtt: a tragédia az volt, hogy a demokraták nem voltak hazafiak és a hazafiak nem voltak demokraták. „Ez talán Magyarországra nem vonatkozik ilyen élesen, de vannak tünetek. Borzasztó az a mocskolódás és gyűlölet, ami most itt a felszínre tört.” Véget kell vetni a szakadéknak a nemzeti kérdés és a progresszió, valamint a humanitás között, ami persze nem egyszerű feladat.
Ezért is méltatta a Der Standardban hosszasan, amikor Gyurcsány Ferenc a kazettabotrány kirobbanása előtt egy interjúban szembe mert nézni a nemzeti kérdéssel.
Arra viszont Lendvainak sincs egyértelmű válasza, hogy hivatalában maradhat-e a miniszterelnök, bár annak nem tulajdonít különösebb jelentőséget („rosszabbra számítottam”), hogy Gyurcsánynak a Köszönjük, Ausztria konferencián mondott beszéde közben tízen-húszan demonstratívan kivonultak a teremből. Ám a kormányfő politikai túlélése szerinte sok dologtól függ. „Az egyik az, a környezete megérti-e, hogy ebben a csapatban pillanatnyilag nincs jobb.” A többi Gyurcsány tanulási képességein és idegein múlik, továbbá a gazdasági helyzeten. De bárki lenne is kormányon, nagyon nehéz gazdasági döntéseket kell hozni. „Ahhoz, hogy a helyzet javuljon, előbb még rosszabbnak kell lennie, még keményebb megszorító intézkedésekre van szükség, s kell egy igazi adórendszer, egy nem korrumpált adóhivatal és főként szavahihetőség. Márpedig ezek mindegyikének a megteremtése végtelenül nehéz, miután az egészet a roppant kedves, szimpatikus Medgyessy eltolta, Gyurcsány és mások közreműködésével. S bár Gyurcsány igazi tehetség, nagyon gyenge kormánya van. Olyan, mint Puskás az aranycsapat nélkül. Másfelől viszont ott van Orbán, aki már elvesztett több választást is. Megint a kaszárnya/kupleráj dilemma.”
Kifelé viszont Lendvai szerint mindennek az a következménye, hogy Magyarország elveszítette kivételezett regionális helyzetét, s ennek a tényleges kárait pillanatnyilag még nem is igen lehet felmérni. „Nagyon nehéz valamit felépíteni, de borzasztó könnyű lerombolni. Amikor a Financial Times tudósítója voltam, itt mindig azon siránkoztak, hogy Ausztriából csak a lipicai ménes, az Operabál meg a Mozart-golyók az érdekesek. Azután jött Waldheim, meg a Haider-ügy. Mindenki örült volna, ha ismét csak a csokiról beszélnek külföldön.”
Az EU dezintegrációjára ugyan nem gondol, de eljött a pillanat, hogy Európa keleti és nyugati fele reálisabban tekintsen egymásra. „Az unióban sokáig a beteg ember módjára, óvatosan kezelték a diktatúra alól felszabadult országokat, s kiderült, hogy a Nyugat lebecsülte a válság mélységét Közép- és Kelet-Európában, ott pedig túlbecsülték a Nyugat segítőkészségét és félreértették az Európai Uniót. Ez nem egy karitatív szervezet. Ez piacgazdaság, hallatlanul kemény versennyel, ahol Chiractól Merkelig mindenki a szolidaritás és a verseny szabadsága mellett van – ameddig nem a saját gyáraikról van szó.” Mert persze azért a Nyugatnak azt sem szabad elfelejtenie, hogy a vállalatai rengeteget keresnek a térségben. „Az a kérdés most, hogy úgy nézzük-e Kelet-Európát, mint egy tehenet, amelyet csak fejünk, vagy azért van valami közünk is a tehénhez. Mindezt jogos kérdés firtatni, ám nem lehet a helyi politikai elit helyett cselekedni.”
A jó példa persze megint Ausztria. Bár Bécs az elmúlt években túlzottan is az unióra összpontosított, Lendvai nem érzi úgy, hogy elhidegülés lenne az osztrák-magyar kapcsolatokban. „Továbbra is nagyon fontos szerepet játszik az emlék, a történelem. Schüsselék pontosan tudták, hogy mi a helyzet Magyarországon, s a leköszönő kancellár nagyon jóban van Gyurcsánnyal. Ő és Fischer államelnök egyébként nagy szerepet játszottak abban is, hogy Brüsszelben Kovács Lászlót annak idején simán megválasztották biztosnak. Schüssel személyesen hívta fel az osztrák képviselőket. Ez az, amit szeretek ebben az országban: azt, hogy a barátság és a közös érdek túlmegy azon, hogy az egyik úgynevezett szocialista, a másik meg úgynevezett polgár. Herr Ober!”
Fizetünk.
Új rovatunk, a Figyelő Szalon, minden hónap utolsó lapszámában jelenik meg.
