Hol máshol is emlékeznének meg hivatalosan a népfelkelésről magányos állami protokollal, a tömegeket gondosan távol tartva? Hol máshol Európában idézné fel a hajdan volt nemzeti egység emlékét az ellenzék szigorúan saját szervezésben? Hol máshol torkollhatna vérbe és szégyenbe az emlékezés a múlt századi nemzeti történelem legfelemelőbb pillanataira?
A magyar sajátosságok az európai demokráciákat is felzaklatták. Mással aligha magyarázható, hogy az Európai Néppárt és az Európai Szocialista Párt vezérei nyilvánosan esnek egymásnak egy uniós tagállam belügyeinek értelmezése feletti vitában. A hazai végletes megosztottságot egyre sikeresebben exportálja közösségi szintre a Fidesz, illetve az MSZP. Amikor Wilfried Martens a Fidesz nagygyűlésén Gyurcsányt teszi felelőssé az utcai zavargásokért, és amikor válaszul Poul Nyrup Rasmussen Orbánt úgy jellemzi, mint aki a demokratikus politizálás kereteit a legvégső határig feszíti, akkor az európai politikai elit éppen, hogy nem csitítja, hanem igazolja a hazai kiélezett indulatokat.
„Most megint a két főszereplőt figyeli majd mindenki, és ez rossz hír azoknak, akik a jobb- és a baloldal közötti kiegyezésben látják a válságból kivezető egyetlen utat.”
Még akkor is, ha kézzelfogható eredményben nem reménykedhetnek. Az elmúlt néhány nap után, ha lehet, még jobban bemerevedtek a frontok a jobb- és a baloldal között. Azok a radikális (és nemcsak Orbántól származó) kijelentések, amelyek az államháztartási válságot a baloldali hatalomgyakorlás természetes velejárójának tüntetik fel, nem hagytak választási lehetőséget a másik oldalon. Ezek szerint ugyanis a kormányfő leváltása is kevés a nemzeti kiegyezéshez: ezt üzenték azok a 23-i kitüntetettek is, akik Szili Katalinnal sem fogtak kezet. A jobboldali radikalizmus segített Gyurcsánynak, hogy a hétvégi MSZP-kongresszuson megerősítse pártelnöki ambícióit. Igaz, februárra napolódott a megválasztása, és valószínűleg kevesebb jogkört kap majd az MSZP átalakítására, mint szeptemberben remélte, de egyelőre továbbra sincs a baloldalon alternatívája.
Látszólag Orbánnak sincs a jobboldalon. A Fidesz vezére a népszavazás meghirdetésével a „puha landolás” taktikáját választotta. Az elmúlt napok történései rá kellett, hogy ébresszék: a tömegekre gyakorolt kivételes hatásának is megvannak a korlátai. Egy ponton túl már nem tudja mozgatni és ellenőrizni az utcát. Hívei aktivitásának folyton új célokat kell adnia, ám a különböző aláírásgyűjtők lassan már egymás kezéből veszik ki a tollat. A referendum egy költséges, a felteendő kérdéseket tekintve nem túl lényegi alkotmányos kísérlet az utcai feszültségek demokratikus mederbe terelésére. Korántsem biztos, hogy sikeres. Az elkövetkező napok, hetek egyik legnagyobb kérdése, miként oldódik fel az ellenzéki szövetség egyenletében a sok ismeretlen: a kórusból egyre gyakrabban „kiéneklő”, öntörvényű frakciótagok, az önkormányzati választásokon hatalomba csöppent, jobbára ismeretlen helyi politikusok, valamint az utcai hívők bonyolult érdekhalmaza, megfejelve a társutas szélsőjobboldaliak önálló akciózásaival. Képes lesz-e Orbán mindezt összefogni?
Egy darabig most megint a két főszereplőt figyeli majd mindenki, és ez rossz hír azoknak, akik a jobb- és a baloldal közötti kiegyezésben látják az államháztartási – és most már politikai – válságból kivezető egyetlen utat. Igazi csoda, hogy a forint minden rossz hír ellenére még tartja magát. Az elkövetkező hetek költségvetési és a népszavazás körüli vitáinak éppen az a tétje, hogy továbbra is bízhat-e a piac a változások iránti elkötelezettségben, ha a kormány nem tudja tenni, amit akar, ellenzékéről pedig még mindig nem tudni, hogy valójában mit is akar.
