Fel nem foghatom, hogyan lehet olyan országban élni, ahol nincs rendes leves. Lelkem tehát levesfronton előbb húz kelet felé, ahol scsí, borscs, szoljanka és raszolnyik rotyog a fazekakban, ahol az illatoknak súlya, az ízeknek teste van. Ezek már a Fény utcai orosz delikát boltban is bedobozolva várják az ínyenceket, s még véletlenül sem írom, hogy kelletik magukat, mert a befőttes üvegek a hetvenes évek Globus designját igyekeznek utolérni, de azon még dolgozni kell egy darabig.
A boltban először a nosztalgia nyitja a pénztárcát, azután az íz hozza vissza a vevőt. Gyerekkorunk orosz jégkréméből csak a pálcika hiányzik, az orosz teavajból pedig a light, tekintettel arra, hogy 98 százaléka tejszín. A nosztalgia vetet az orosz karamellák széles választékából, ami a Ki tud többet a Szovjetunióból vetélkedő tűrhető pillanatait idézi, pontosabban a kőszerűvé szilárdult téglatestek fellazítására tett türelmes kísérleteket.
És a halak! Mennyei illatok. A halakat az olaszok melegben füstölik, az oroszok (vajon miért?) hidegben, ez adja a különleges egyedi ízt, amelyet ki kell próbálni. A pultban füstölt lazac és aranyszínű tokhal kéreti magát egészben. A fejünkkel játszunk egyetlen falattal. Feltéve, hogy jóval előbb születünk. A cárok mindkettőt királyi eledelnek tartották, és aki csak belekóstolt, annak fejét vetették, s ez nem lepett meg senkit ott, hol tiltó listán volt a tok.
Van, amiben a változatlansághoz ragaszkodunk. Anyánk cseresznyés piskótájához, Magyarországon a Sicc régi-új kiadásához, vagy a római parti csónakházakhoz. Oroszországban – a tévedés jogát fenntartva – ilyen lehet a mákos perec az orosz telek leheletét feledő, rózsaszín rúzsok elől menekülő Luizának is, aki a Fény utcai boltban autentikus lelkesedéssel és lágyjelekkel tarkított magyar mondatokkal susogja, hogy a cár atyuska Oroszországában felfűzve kínálták a piacon a perecet, ezzel édesgették magukhoz a dédapák a kicsiket. A perecet megkóstoltam. Állaga alapján a cárit. Mák nincs benne, nem perec formájú, a zacskója rögvest kiszakad, mégis esszük, ropogtatjuk, abbahagyhatatlan. Magyarázom a gyereknek, miért jelkép ez a száraz karika, de neki a Gorbacsov képű matrjoska baba idéz valami oroszat, nála még se Tolsztoj, se Dosztojevszkij, és már se Szaratov, se Szokol nem játszik a nagy orosz szcénán. A hűtőben sorakozó vörös kaviárok sajna sterilek, konzervbe zárt, monogramos damasztokra, madeirás asztalközepekre kínálkoznak, ahelyett, hogy a gyűrt újságpapír ízét éreznénk rajtuk, amelyből boldogan kóstolhattuk, fertőtlenített futószalagok helyett sótól cserzett kezek érintését képzelve bele. Kalandtúrát helyettesítő apró örömök voltak ezek.
Az orosz túrórudi egy mini Seuso kincs. Szerintünk hungarikum, az oroszok szerint orosz találmány, amelyet évtizedekkel ezelőtt két ipari kémnő próbált megszerezni, de még mielőtt a technológiai sor végéig jutottak volna, egy moszkvai gyárban elfogták őket. Ezért nem hasonlít a magyar rudi az orosz „szűrokra”, az utóbbi vastagabb, krémesebb, mint a magyar, és a helyezések megállapítása nélkül mesésen finom.
Most, hogy megkóstoltam, már értem, hogy a rozskenyérből, élesztővel erjesztett orosz üdítőt, az irodalomból is jól ismert kvász recepjét miért nem akarta megszerezni egyetlen ipari kém sem, de a boltban vannak kincsek, amelyek megjutalmazzák a kísérletezőket, és amelyekre boldog aha-élménnyel csapunk le, legyen az sprotni, tőkehalmáj, orosz lekvár, grúz olajbogyó.
A budai Arbat nem egy intellektuális sugárút. De az érzékek birodalma. Egy slukk a múltból.
