A miniszterelnök többségi parlamenti szavazással igyekszik véget vetni a bizalmi válságnak. A Fidesz viszont az utcán törekszik megbuktatni a kormányfőt. Az országgyűlési többség az ország kormányzására áprilisban kapott legitim felhatalmazására hagyatkozik, az ellenzék meg a helyhatósági szavazások eredményére hivatkozik.
Tölgyessy Péter
A múlt vasárnap a jobboldal nagyobb arányban győzedelmeskedett, mint áprilisban a kormánypártok. A tavaszi vesztesek 2002 kivételével még minden helyi voksoláson javítottak a pozíciójukon. Ám az állampolgári elégedetlenség sodrása most egészen kivételesnek, egyedül a legelső önkormányzati választáson tapasztalhatóhoz foghatónak bizonyult. Erejének kizárólag a jobboldaltól hagyományosan ódzkodó városok vagy a kormánypártok legjobb polgármesterei tudtak ellenállni. Ám az önkormányzati testületekben itt is olykor patthelyzet vagy ellenzéki többség lesz. A jobboldal most érte el a rendszerváltás óta messze a legjobb eredményét. De népítéletszerűen így sem tudta elsöpörni a kormánykoalíció embereit.
FÁRADT KICSIK. A kisebb települések lakói oktatási, egészségügyi és művelődési igényeik jó részét lakóhelyükön kívül elégítik ki. A legkisebb falvak és a főváros egy főre jutó költségvetése között sokszor tízezerszeres a különbség. Ha a tényleges önkormányzati hatalom nagyságát a helyhatóságok költségvetésének méretén mérjük, akkor a kormánytöbbség kudarca már nem olyan megrendítő. Budapesten és a kijelölt hat regionális központ közül négyben a koalíciós pártok kezében maradt a vezetés. Mindent egybevetve, a tényleges helyi hatalom csaknem fele a baloldalé továbbra is. A Fidesz győzelme így is kétségbevonhatatlan. A parlamenti választások számaira csupán korlátozottan átváltható eredmény azt jelzi: ha most előrehozott szavazások jönnének, a jobboldali mandátumok aránya alighanem meghaladná a kétharmadot, és az SZDSZ, valamint az MDF kimaradna az Országgyűlésből. Négy ciklus után sorra elbuktak a szabad demokraták 5 százalékához annyira fontos liberális polgármesterek. A szavazók láthatóan a legnagyobb kedvvel a piaci reformok élharcosát büntették. A minden szinten leginkább megfáradt SZDSZ-re lényegi változások híján teljes marginalizálódás várhat. A kezdettől gyengécske önkormányzati pozíciókat elfoglaló MDF-nek most nem hozott sok dicsőséget a nagypárt-ellenes antipopulista populizmus. Minden harmadik erőről szóló tódítás ellenére a párt listája most még Budapesten sem lépte át az 5 százalékot. Dávid Ibolya már inkább csak a csalódott baloldali szavazókra gyakorol érdemleges vonzerőt.
A vasárnapi döntéssel a magyar politika egy időre holtpontra jutott. Egymillió tiltakozó sem képes az utcán leváltani a miniszterelnököt, ellenben semmiféle parlamenti bizalmi szavazással nem lehet elcsendesíteni a tiltakozó jobboldali közönséget. Az ellenzék immár közel került a közéleti nyomásgyakorlás alkotmányos határaihoz, de Orbán Viktor váltig szorítana a présen. A választási időszak befejeződésével ismét aggályok nélkül lehet a legradikálisabb csoportokat is magában foglaló egyesült jobboldal vezére. A tavasszal még politikai pályája befejeződésének rémével szembenéző hajdani miniszterelnök életútja újabb csúcsára ért. Bárhogyan is alakulnak a következő hetek történései, a balliberális kormány elleni háborúja folytatódhat.
Ám a kormánytöbbség is pontosan érzi, hogy nem lesz megállás, ha engedi magát felszeletelni. Elméletileg ekkora hitelességvesztés után fordulatot a miniszterelnök-váltás hozhatna. A kormányfő végletekig megosztja a közvéleményt: ha csak kiteszi a lábát az utcára, bárhol élénk tiltakozásra számíthat. Az elmúlt 16 évben ilyen mélyről még senki sem tért vissza a csúcsokra. A kormányfő távozásával nyomban enyhíthető lenne a koalíciós pártokat sújtó népharag. Csakhogy Gyurcsány Ferenc után az apparátuson belüli helyezkedés bajnokai, vagy még inkább a személyében egészen más irányt megjelenítő, erélytelen Szili Katalin jöhet. Márpedig most háborús idők érkeznek, a koalíciós pártoknak háborús vezetőre lesz szükségük. A miniszterelnöknek távoznia kellene, ám a kormánypártokban nem látszik senki más, aki kellő elszántsággal és programmal bírna az igazából csak most kezdődő harc megvívására.
A már bejelentett megszorító intézkedésekkel a kormánytöbbség csupán a kezdő lépéseket tette meg az államháztartás konszolidálására. Amíg a kisebb adóemelések, az infláció emelkedése viszonylag csöndben szétteríti a terheket az egész társadalomra, addig a kiadáscsökkentő reformok széles rétegeket támadnak meg nyíltan évtizedes jogaikban. Határozott cselekvés híján esély sincs az eredményre, ám az eddig nyilvánosságra került – közigazgatási és egészségügyi – tervezetek számos ponton tévútra vezethetnek. A hidegen technokrata reformközgazdász észjárás ellen nem pusztán a radikális jobboldal, hanem az ország nagyobbik fele tiltakozik. A rendszerváltás hajnalán még általános optimizmussal várt piaci megoldások körülményeink között sokszor ellentmondásos következményekhez vezettek. A múltat végképp eltörölni igyekvő doktriner indítványok most könnyen a jóléti félelmek és a jobboldali indulatok találkozásához vihetnek. A megfontolás nélküli reformkormányzás akár káoszba is torkollhat, ami tartósan lejárathatja az állampolgári öngondoskodásra alapozó nyugatos polgárosodást.
KÖZVESZÉLYES ELKÉPZELÉSEK. A hetvenes évek nagy olajválsága óta szenvedi Magyarország a húzd meg – ereszd meg gazdaságpolitika gyötrelmeit. Az államadósságot a GDP alig 50 százalékáról 70 százalék fölé emelő legutolsó nagy osztogatási szakasz árát még sokáig fizetjük majd. A magyar gazdaságtörténet egyik legsúlyosabb félrelépésének a fő felelőse nyilvánvalóan a jobboldal hideg polgárháborús nyomása alatt cselekvő MSZP. Most sokan gondolhatják úgy hazánkban, hogy a szocialisták teljességgel alkalmatlanok a valóságos gazdaságpolitikai váltásra. Ám ettől még az elmúlt idők túlköltekezésének számláját az egész országnak állnia kell. A rettentő költségvetési hiányt tetszetős adócsökkentési indítványokkal orvosolni kívánó elképzelések jelen helyzetünkben közveszélyesnek lehetnek. A megállapodott gazdasági viszonyokhoz szokott országban sokan elképzelni sem tudják, hogy mit jelentene számukra az egyszerre akár 320-350 forint fölé emelkedő euróárfolyam. A józan válságkezeléshez bizony Orbán Viktornak is az ellenkezőjét kellene cselekednie, mint amivel változatlanul áltatja az embereket.
Hirtelen ránk szakadt a modern tömegdemokráciák megannyi eddig nem ismert baja. Közvéleményünk jó része megretten még a legbékésebb utcai megmozdulásoktól is. Rendőrségünk képtelen volt megállítani néhány száz rendbontót. A politológusok egy része nem tudja a helyén értelmezni a miniszterelnök erejének demonstrálására szolgáló parlamenti bizalmi szavazást. A sokáig sikeresnek tetsző magyar modell nyilvánvalóan válságba fordult. Ám a kormány és az ellenzék a helyén van, működik a hatalommegosztás rendszere. A legnagyobb gond talán az, hogy ugyanazok a tények egészen mást jelentenek a jobb- és baloldalon. Mindkét tábor egyre ellenségesebben tekint a másikra, és szívesebben hisz a maga mítoszgyártóinak, mint a valóságnak. Csupán fáradtságos ösvény vezet felfelé, ám annál könnyebben lehet zuhanni lefelé. Ideje lenne végre megállni: gondolkodni, és nem csak rohanni.
