Bush adott két hetet Izraelnek a Hezbollah terrorszervezet Dél-Libanoni – Irán és Szíria által támogatott – „külön államának” szétzúzására – írtam legutóbb ezen az oldalon. Öt napig úgy tűnt, hogy ez így is működik. Vasárnapra virradóra azonban egy izraeli pilóta, aki a Kána nevű libanoni falu felett rossz pillanatban nyúlt a bomba (vagy levegő-föld rakéta?) kioldógombjához, hirtelen mindent újra kérdésessé tett. Mozdulata nyomán 54 ember, köztük 37 gyerek holtteste feküdt a romok alatt. Ez megváltoztatta a főszereplők pszichológiai pozícióját. A libanoni kormányfő, Fuad Sziniora közölte: nem tárgyal Rice amerikai külügyminiszterrel, amíg nincs tűzszünet.
Ennek nemcsak formai jelentősége volt. Sziniora állott az amerikai és az izraeli tárgyalási taktika centrumában. Mindkét oldalról azt mondták, a megoldás a Sziniora-kormány szuverenitásának helyreállítása „Libanon egész területén”. (Értsd: tűzszünet csak akkor, ha az izraeli hadsereg már megtörte a Hezbollah katonai szárnyát, s Dél-Libanonban egy harcképes nemzetközi erő veheti át az ellenőrzést.) Kána egy nap alatt a libanoni nép szenvedésének szimbóluma lett. Sziniora így nem tehetett mást, azonnali tűzszünetet követelt. Ez fokozta Amerika és Izrael tárgyalási (és katonai) taktikájának elszigeteltségét – de politikáján egyikük sem változtatott.
Gömöri Endre, újságíró
AMERIKAI VÉTÓ. Washington számára ez csak egy gond a sok között – még ha a legégetőbb is. Condoleezza Rice Jeruzsálemből nem Bejrútba repült, hanem haza. De a gép ajtajában még megismételte: nincs azonnali fegyverszünet, csak „Hezbollah-ország” megszűnésével párhuzamosan. Azóta is ez maradt Washington álláspontja. Ezt erősítette meg hétfőn George W. Bush elnök – és ezt jelezte a Biztonsági Tanács Kána után összehívott rendkívüli ülésén elhangzott amerikai vétó, amely lehetetlenné tette Izrael egyoldalú elítélését. A legutóbb pontosított amerikai változatban Rice így sorolta a Bush vasárnapi beszédében említett „tartós fegyverszünet” feltételeit:
1. A Hezbollah fegyveres osztagait le kell szerelni. 2. Dél-Libanonba katonailag hatékony nemzetközi erőket kell küldeni. 3. Meg kell akadályozni, hogy a síita terrorszervezet fegyver-utánpótláshoz jusson külföldről.
Izrael számára a Hezbollah elleni fegyveres harc nem „egy gond a sok között”, hanem élet és halál kérdése. Minden világnézettől független tény: ez ma az egyetlen ország, amelynek akárcsak egy vesztett háború után is állami létének pusztulásával kellene szembenéznie.
Izraelt az államot létrehozó ENSZ-döntés után, szinte a születés pillanatában, már 1948-ban három arab ország (Egyiptom, Szíria, Jordánia) közös támadása érte. Ezt visszaverte, majd még három háborút viselt (1956, 1967, 1973). Ezek közül egyet angol-francia szövetségben a Szuezi-csatornát államosító Nasszer egyiptomi diktátor ellen. Mindhárom a hidegháború terméke volt; kettő pedig (1967, 1973) védelmi háború Egyiptom és Szíria ellen. Ezért a két háborúért a történelmi felelősség a posztsztálinista szovjet hatalmat terheli, amely regionális befolyása erősítésére „az arab kártyát” játszotta meg és felfegyverezte a támadókat.
IRÁNI TÁVIRÁNYÍTÁS. Azóta – több mint harminc éve – Izrael először áll szemben egy olyan támadóval, amelyet világosan azonosítható ország (szíriai áttétellel) Irán „távirányít”. (Nem mellékesen: az egyetlen ENSZ-tagállam a Föld kerekén, amely hivatalos politikája részeként meghirdette egy másik tagállam megsemmisítését.)
Az izraeli-palesztin konfliktus utóbbi három évtizedében nem fordult elő, hogy bármelyik palesztin szervezet egyetlen (méghozzá látványosan a regionális vezető erőközpont szerepére törekvő) hatalom függvénye legyen. A lényeg éppen ez: a Hezbollah „szervileg” más képződmény, mint a palesztin terrorista milíciák, vagy akár a Hamasz. És ezért nem is a Hezbollah az igazi probléma, hanem Irán.
Kána romjai egész sor tragédiát rejtenek, és nem egyedül a „több, mint bűn, hiba” miatt elpusztított emberek személyes tragédiáját. Világpolitikai súlyúakat is.
Az arab civilizáció tragédiáját, amely a gyarmatosítás vége óta csak az önkényuralom és az intolerancia különböző fokozatait képviselő rezsimeket tudott létrehozni.
Izraelét, amelyet az a veszély fenyeget, hogy a majd’ hatvan éve ellenséges környezet hatására militarizálódik és jogos önvédelmi igénye erősebb lesz parlamentáris hagyományainál.
Végül: talán még a Bush-kormányzat „tragédiáját”, amelynek ma a „Hezbollah-ügyben” igaza lehet. Ám ezt a helyzetet maga hozta létre azzal, hogy az iraki diktatúra elleni háborújának csődje nyitotta meg Irán fanatikus papi rendszere előtt a regionális főhatalomhoz vezető utat.
