Ezt is a közeledő Millennium vonzásában emelték, mint annyi mindent akkoriban; 1894-ben avatták. Egy nagy amerikai biztosító reklám-proccolását Hauszman Alajos egyedülálló remekmű építésére használta fel. Amikor megnyílt és a kávéházat birtokba vette az írók, újságírók, művészek bohémvilága, Molnár Ferenc és kompániája a kulcsot szimbolikusan bedobta a Dunába, mert a New York Kávéház soha nem lehet zárva. Nem is volt. Írók, művészek otthona lett, s bár Budapest akkor a kávéházak városa volt, itt mégis megfordult mindenki. Óbudai törzshelyeiről Krúdy is átjött körülnézni, hogy kik számítanak Pesten. Itt volt otthon Bródy Sándortól Karinthy Frigyesig és Kosztolányiig mindenki. Nyilván erre gondolt Molnár Ferenc is, miszerint a kávéház azért nagyszerű dolog, mert az embernek nem kell otthon lennie, és még sincs a szabad levegőn.
A legendás Gyula főpincér korlátlanul hitelezett, volt „írótál” kizárólag íróknak (felvágott fillérekért), a pincérek tintatartót és írópapírt, „kutyanyelvet” hoztak. Itt élni lehetett. A híres karzaton székelt Osvát Ernő, az új irodalom mentora, a Nyugat számait szerkesztve. Ez a nagy korszak az első világháborúval megszakadt, aztán a két háború között újraéledt. Később a palota az ostrom alatt súlyosan megsérül, és tovább sérül 1945 után, amikor a kávéházak megítélésében barátságtalan sztálinista kurzus ezt a polgári csökevényt is bezáratta. Én még emlékszem arra, amikor sportszerbolt működött a márványpompájú, Lotz-freskós csodakávéházban. Végül 1954-ben észhez tértek, és Hungária néven újra megnyílt. És ez már az én irodalmi életem is.
Akkoriban minden itt történt. Itt voltak a legfontosabb kiadók. A legfontosabb szerkesztőségek. A legfontosabb főszerkesztők és lektorok. Itt indultunk mi, akkori fiatal írók, az ideológiai sorompók közt szlalomozva. Uramisten, kikkel ültem együtt a nevezetes Mélyvízben – habár én sosem voltam kávéházi író, mindig otthon dolgoztam. De a Házban járván – Szépirodalmi, Móra, Új Magyar Könyvkiadó (az Európa elődje), Film-Színház-Muzsika, Magyar Nemzet (melynek 35 évig voltam munkatársa) – gyakran leszálltam a Mélyvízbe, ahol Vas István, Zelk Zoltán, Kellér Dezső, Kellér Andor, Kormos István, Juhász Ferenc, Nagy László és még ki mindenki tanyázott. Itt lehetett kibírni a nyomást, amiben éltünk és írtunk, és megtudni: mi van?!
Az épület és a kávéház nem csak az ostromot és Rákosi Mátyást, hanem a rendszerváltozás demokráciáját is megsínylette. A hírlapkiadói csata az Antall-kormány idején végül oda vezetett, hogy az épület kiürült. Régi szerelmesei rémülten figyelték a romlást, kísértetház lett a mesés palotából. Végre most gazdája akadt – az olasz Boscolo hotellánc –, gyönyörűen újraalkották az épületet. Szerintem Hauszman víziója a belső térről most valósult meg igazán. A fantasztikus loggia-kompozíció, melyet mindig is imádtam, most üveggel fedett csodás átriummá vált. S amikor az ember este belép a sejtelmesen kivilágított udvarra, varázslatos élményt kap. Az étterem korhű felújítást kapott, talán még eszelősebben gyönyörű a vadul habzó ornamentikájával. De sajnos a karzatról hiányoznak a Nyugat-korszakból származó rajzok!
A Mélyvízben vacsoráztunk és Vas István emlékezetére bárányt ettünk. A bárányborda, mint olyan, rendben lett volna, puha és jó minőségű volt, csak hiányzott belőle az a szellemes pácolási és fűszerezési többlet, amit a New York Mélyvízében elvárna az ember. Előtte viszont nagyon jó volt a gerstlileves (tudom, tudom, árpagyöngye, magyarul: gerstli!), és édességnek kiváló a csokoládészuflé. Megemlítendő a pincérek (hölgyek) figyelmessége. Bár annyi azért hibádzott, hogy a régi Gyula-főpincér nem volt sehol. Fizettünk, mint a köles. (Vagy gerstli?)
