A harmadik számos világverseny számtalan érmével a tarsolyában hajóról lóra szállt. S végül olyan is akad, aki világéletében élményforrásnak tekintette a sportot. Ami a múltból eredően összeköti őket, az a víz, amelyben labdával, kajakkal, kalózvitorlással vagy puszta kar- és lábtempókkal érték el azt, amit az évkönyvek megörökítettek. Ami pedig a jelenben közös bennük, az a sportolással töltött évek után is tudatos karrierépítés.
Kőbán Rita
Kajakból nyeregbe
Kőbán Rita
Már az idejét sem tudja az egykori kajakkirálynő, Kőbán Rita, mióta nem él hússal. „Sosem reklámoznék mondjuk téliszalámit” – ad ízelítőt elveiből. Az ellen azonban nem volt kifogása, amikor a Gastroyal ebéd-házhozszállítással foglalkozó cég felkérte, legyen egyik háziasszonya. Mint mondja, „hiteles dolgokhoz” hajlandó a nevét adni. Márpedig ez a név idehaza és a külföldi vízi világban egyaránt jól cseng, elvégre Kőbán Rita válogatottságának 19 éve alatt 35-ször állhatott fel a dobogóra valamely világversenyen. Négy olimpián két arany-, három ezüst- és egy bronzérmet szerzett, azonkívül kilencszeres világbajnok, háromszoros Európa-bajnok, arról nem beszélve, hogy a hazai vizeken is húsz alkalommal diadalmaskodott.
Első olimpiai fellépése idején, 1988-ban szerzett sportmenedzseri diplomát, amelyet részben saját tulajdonú cégében, a Hungária Sportmenedzsment Kft.-ben igyekezett kamatoztatni – felemás sikerrel. „Elsietett vállalkozásnak bizonyult a kísérlet” – fogalmaz. A mából visszatekintve úgy véli, a társaságot az ügynökpiac belterjessége ítélte kudarcra. Eredményesebbnek bizonyult a másik profil, hiszen a társaság a mai napig feltűnik reklám- és sportfilmek produkciós cégeként. Kőbán jelenlegi tevékenységének meghatározó részét a Gastroyal teszi ki, ahol háziasszonyként többek között azt szeretné elérni, hogy „szeressenek pörkölt light-ot enni az emberek”. Aktív részese volt az étkeztető társaság egészséges életmód felé fordulásának, s miután világéletében csapatjátékos volt, cseppet sem zavarja, hogy két másik egykori sportcsillaggal, a fitnesz világ- és Európa-bajnok Kállai Ildikóval és a kick-boksz világbajnok Pessuth Ritával kell együtt dolgoznia a siker érdekében.
Ha Kőbán Rita szívóssága, koncentrálóképessége élsportolói múltjának köszönhető, rábeszélő képessége valószínűleg veleszületett adottság, bár azt nem tagadja, számtalan kajaksikere a magabiztosságát is csiszolgatta. Pedig nem készült bajnoknak. „Szintén zenész” nővére unszolására vett először evezőt a kezébe. Aztán „jöttek sorban az eredmények”, és ezek negyed évszázadig a hajóhoz kötötték. Majd az emlékezetes sydneyi fiaskóval – a nagy esélyes magyar női négyes a 2000-es olimpián 500 méteren „csak” második lett – lezárta ezt a szakaszt, olyannyira, hogy menet közben megszerzett edzői diplomáját is hagyja parlagon heverni. „Nagyon sok jó edző van, mi szükség lenne rám? Elegem volt a kajakból, s a kajaknak is belőlem” – mondja mosolyogva. Rázza a fejét a kérdésre, hogy utálja-e a vizet, ám azon melegében a lovak dicséretébe fog, amelyeket gyerekkorától imád, de élsportolóként – elkerülendő a baleseteket – hosszú évekig önmegtartóztatást gyakorolt. Most három saját négylábújával igyekszik minél jobb eredményt elérni ügetésben, egyelőre pusztán hobbiból.
Jóllehet bajnoki ambíciók nem fűtik, azt azért bevallja, hogy négy évig kibírta ugyan versenyzés nélkül, most azonban megint fontossá vált a megmérettetés. „A versenysport az egóról szól; arról, hogy meg akarom mutatni, ki vagyok, és mire vagyok képes” – mondja Kőbán Rita, aki az athéni olimpiára már nem sportolóként, hanem egy utazási iroda tanácsadójaként utazott ki, amellyel közösen utakat szervezett a játékokra a magyar szurkolóknak. Hogy jelenlegi lovas szenvedélye miként alakulhat át később üzleti vállalkozássá, egyelőre nem hajlandó elárulni; a dolog ma még mindössze ott tart, hogy a „lónak is meg kell keresnie a zabra valót”.
A 41 éves, sportmenedzser hajadon saját tulajdonú vállalkozása ügyeivel foglalkozik, amely elsősorban reklám- és sportfilm-produkciós cégként ismert. Szabadidejét a lovaknak és az ügetésnek szenteli, az utóbbi időben pedig a közétkeztetésre szakosodott Gastroyal háziasszonyként tűnik fel, de az athéni olimpia idején egy utazási iroda tanácsadójaként is dolgozott.
Görgényi István
A csapatterapeuta
Görgényi István
Vízilabdázó lévén címeres mezt a medencében nem húzhatott ugyan magára, ám kilencvenhatszoros válogatott védőként Görgényi István számos alkalommal erősítette a magyar csapatot a hetvenes években. Sportolóként, majd később edzőként egyaránt a csapat körül forogtak a gondolatai, s ettől üzleti tanácsadóként sem bírt elszakadni. Saját fejlesztésű módszere, a „Vadászterület” (The Hunting Territory) modell egy csoport tényleges együttműködését írja le annak érdekében, hogy segítséget nyújtson a csapat irányítói számára a tagok kooperációjának javításában, a csoport teljesítményének növelésében. Görgényi elképzelése azon a csapatélet-modellen alapszik, amelyet csapatkapitányként tett megfigyelései alapján már játékos korában formálni kezdett, nem minden elméleti háttér nélkül. Amikor 1976-ban a jogi egyetem utolsó éveseként a fiatalkorú bűnözés megelőzéséről készült szakdolgozatot írni, a pesthidegkúti pszichiátriai klinikán talált két olyan szakembert – Goldschmidt Dénes és Füredi János professzort –, akik a témakör lélektannal összefüggő részébe bevezették. A szociálpszichiátriai kirándulás olyannyira elnyerte a tetszését, hogy – miután elsajátította a pszichoterápiás csoportvezetés alapelemeit – saját, a pszichés betegek bizonytalansági érzésének feloldását szolgáló sportterápiás módszer kidolgozásába kezdett.
A csoporton belüli konfliktusok felderítése és kezelése Görgényinek a Vasas és a válogatott csapatkapitányaként is kapóra jött, ám e poszton korlátozottak voltak a lehetőségei elképzelései érvényre juttatásához. Nem úgy azt követően, hogy lezárta sportolói pályafutását. Miután évekig az uszoda felé sem nézett, 1984-ben az Újpest csapatához hívták edzőnek. A lila-fehérekből a már többé-kevésbé kiforrott csoportélet-modellt bevetve két év alatt bajnokcsapatot faragott, miközben család- és csoportterapeutaként is tevékenykedett. „A két szál eléggé stimulálta egymást. Az egyik legjobb vizsgálati terep ugyanis a sportközösség, miután abban szinte semmi mesterséges sincs” – emlékszik vissza.
Módszere abból indul ki, hogy a csoport az élő szervezetekéhez hasonló életciklusokon megy keresztül. S bár a megalakulástól a széthullásig tartó ív egyes szakaszait elkerülni nem lehet, menedzselni igen, miáltal meghosszabbítható az a fázis, amikor a csapat legjobb teljesítményét nyújtja. A forgatókönyv Franciaországban is bevált, miután a hazai konfliktusokat megelégelő Görgényi elfogadta Nizza pólócsapatának ajánlatát. Közvetlenül a rendszerváltás után írt alá, majd 1992-től zsinórban három bajnokságot nyert a csapattal.
Földrészt 1995-ben váltott. A nizzai sportklub gazdasági válsága miatt elvállalt egy Melbourne-ből érkező felkérést: központi sportiskolát kellett alapítania az ausztráliai városban, utánpótláskorú tinédzserek számára. Munkáját azzal ismerték el, hogy 1998-ban felkínálták neki, válasszon a kontinensnyi ország férfi és a női pólóválogatott szövetségi kapitányi posztja között. Mivel korábbi meccselemzései folytán mindkét csapat nyitott könyv volt előtte, a gyengébbik nemet választotta, náluk látott ugyanis komolyabb esélyt a sikeres szereplésre. Jól döntött, amit mi sem igazol jobban, mint hogy egy évvel később már a Világkupa döntőjében szerepelt az ausztrál női válogatott. S ez még nem volt a végállomás: az ott megszerzett ezüstéremért 2000-ben egy egész földrészt sikerült kárpótolniuk azzal, hogy a csapat éppen a Sidneyben rendezett olimpián gyűjtötte be az aranyat, ráadásul nem mindennapi izgalmakban bővelkedő döntőn. Győzelmük kétségtelenül sokat nyomott a latban a tekintetben, hogy a női vízilabda sikersporttá váljon Ausztráliában.
Görgényi István mindezek után 2004 végétől inkább az ottani üzleti szférában tesztelte elméletét: több helyi egyetemen és menedzserképzőben tartott előadásokat, később tanácsadóként dolgozott például az ausztrál labdarúgó szövetségnek vagy a National Australia Bank-nek. Ám Budapesti „trófeával” is büszkélkedhet, a Capital Systems Informatikai Kft., az Allianz Hungária és a Vodafone révén. Noha hosszú távon a hazatérést fontolgatja, kinti tanácsadó cége egyelőre túl jól megy ahhoz, hogy otthagyjon csapot-papot.
A 60 éves sikeredző nős, egy lánya, két unokája van. Végzettsége dacára jogászként nem tevékenykedett, volt viszont magyar és francia bajnokcsapat edzője, illetve az olimpián diadalmaskodó ausztrál női vízipóló-válogatott szövetségi kapitánya. Család- és csoportterapeutaként is dolgozott, jelenleg pedig saját fejlesztésű vezetői módszerét menedzseli. Szociálpszichológiai és történelmi tárgyú könyveket szeret olvasni.
Vermes Albán
Az ezüstember
Vermes Albán
Nem érzi kudarcnak az 1980-as moszkvai olimpián 200 méter mellen bezsebelt ezüstjét Vermes Albán, a 28. LEN úszó Európa-bajnokság szervezőbizottságának sportigazgatója.
Mint mondja, az akkori világranglista ötödik helyezettjeként éremre aspirált, s ezt a célt el is érte. Azt persze fájlalja, hogy négy évvel később – a távolmaradó szovjetekkel szolidaritást vállaló magyar olimpiai gárdához hasonlóan – nem utazhatott Los Angelesbe; ilyenkor azzal próbálja magát vigasztalni, hogy úgyis Moszkvában volt csúcsformában.
A 200 méter mellen idehaza zsinórban kilencszer diadalmaskodó, teljesítményét egy 100 méteres bajnoki címmel megfejelő Vermes egy évvel a szertefoszlott amerikai álom után szállt ki a medencéből, s ült be a Közgázra. Szerencséje volt: végzősként a 16 szakosztályt működtető Újpesti Dózsa főkönyvelője, majd gazdasági vezetője lett. Saját bőrén érezte meg a rendszerváltást a Belügyminisztérium (BM) által fenntartott klubnál, egészen konkrétan az addig kifogyhatatlannak tetsző állami pénzcsapok gyors és tartós kiszikkadásában. A menet közben UTE névre átkeresztelt egyesületből az egykori úszó a BM sportlétesítményekkel foglalkozó igazgatóságába nyergelt át, majd a sporttárcánál folytatódott köztisztviselői pályája, hogy aztán az ezredforduló rövid vidéki kiruccanásra vegye rá. Egri gyökereibe kapaszkodva megpályázta az újonnan épített Bitskey Aladár uszoda vezetői pozícióját, s négy éven át irányította a helyi és országos politikai csatározásokba is bevont intézményt. Az 1998-as önkormányzati választások „pólusváltása” már a beruházás létjogosultságát is megkérdőjelezte, végül hosszas huzavonával, túlságosan drágán és vitatható beruházásban épült meg a létesítmény. Vermes sem töltötte ki ötéves mandátumát: miután az uszodát üzemeltető céget beolvasztották egy önkormányzati tulajdonú egyszemélyes társaságba, 2005 tavaszán visszatért Pestre.
A Magyar Úszó Szövetségben (MÚSZ) kötött ki, ahol gazdálkodási kérdések helyett sportszakmai vizekre evezett: szakfelügyelő lett. „Felturbózott ügymenetbe” kapcsolódhatott be, hiszen soha annyi úszó világversenynek nem adott otthont Magyarország, mint ezekben az években. Tavaly például az ifjúsági Európa-bajnokságnak, amelyen 25 magyar éremnek, közöttük 8 aranynak tapsolhattak a nézők. Ez a rendezvény mintegy az idei budapesti Eb főpróbája volt, amely 1958 óta az első hasonló kaliberű hazai rendezvény. Emellett már a jövő esztendei debreceni rövidpályás úszó Eb is rengeteg teendővel jár, így nem csupán az idei sportesemény tető alá hozása tölti ki az idejét, annak ellenére sem, hogy annak szervezőbizottságában az úszó, műúszó, szinkronúszó és hosszútávúszó ágazatokat összefogó sportigazgatóként tevékenykedik.
„Szerencsésebb lett volna egy évvel korábban belakni az új létesítményt” – ismeri el a margitszigeti sportuszoda átépítése körüli hercehurca kapcsán a sportigazgató. Bár a július 26-án kezdődött Eb-re mindennel időben elkészültek, a hazai sportolók mégis elveszítették a hazai pálya előnyeit, hiszen az új létesítményeket alig volt alkalmuk kipróbálni, gyakorolni bennük. Mindazonáltal Vermes még a jelen állapotot is szerencsésnek tartja azok után, hogy a rendezési jogot 800 ezer euróért megszerző MÚSZ kezdetben hipermodern fedett uszodát álmodott meg – ehelyett a jövőre 100. születésnapját ülő szövetségnek be kellett érnie egy tízpályás nyitott versenymedencével.
Ahogy Egerben, Vermes Albán jelenlegi állásában sem számít arra, hogy innen megy majd nyugdíjba, viszont a szervezéssel járó magas fordulatszám miatt nem jut ideje belenézni az üveggömbbe. Ha teheti, szenior viadalokon még elindul, ezért hetente három alkalommal vízbe veti magát. Túl sok energiát nem fektet tehát a felkészülésbe, ám – mint mondja – meglepné, ha a korosztályában megvernék idehaza.
A 48 éves, elvált úszó közgazdászként az Újpesti Dózsa főkönyvelője, majd gazdasági vezetője volt. Dolgozott az államigazgatásban, s négy éven át az egri Bitskey Aladár uszodát vezette. Vermes Albán ma a Magyar Úszó Szövetség szakfelügyelője, a 28. LEN úszó Európa-bajnokság szervezőbizottságának sportigazgatója. Egy lánya van, szabadidejében kerékpározik és akciófilmeket néz.
Szentpéteri Ádám
Az élet sólya
Valósággal beleszületett Szentpéteri Ádám a vitorlássportba, amely a negyvenes években – amikortól az édesapja rendszeresen hordta magával a Balatonra – egyáltalán nem számított úri passziónak. Akkoriban temérdek hajó épült, a tó mentén gombamód szaporodtak a klubok, s mindig akadt hadra fogható hajó, amely természetesen a dolgozó nép tulajdonában és szolgálatában állt.
Szentpéteri Ádám
Bár első versenyén 1956-ban még kedvtelésből vett részt, két évvel később már a hazai vitorlázósport doyenjétől, Dolesch Ivántól tanult a Spartacusban. A Budapesti Honvéd elődklubja mellett a MAFC színeiben is versenyzett, főként „társbérletben”, mivel mindig is társaságorientált volt. Szóba sem jöhetett tehát nála az egyszemélyes finndingi: főként a háromfős legénységgel kiálló kalóz osztályban és a kétszemélyes repülő hollandiban állt rajthoz. „Kalózban voltam a legeredményesebb, de amikor a legjobb voltam, hollandiztam” – vall pályafutása sajátos paradoxonáról, ami részben közrejátszott abban is, hogy válogatottsága és számos magyar bajnoki címe dacára nemzetközi színtéren sosem ért el kimagasló eredményt.
Miután hollandiban a dobogó alsóbb fokaira szorult vissza, azzal kárpótolta magát, hogy – zsebében a Testnevelési Főiskolán rohamtempóban megszerzett szakoktatóijával – az edző nélkül maradt MAFC-ot trenírozta, ezúttal is a „társaság alapú megközelítést” alkalmazva. Míg ő tanítványait instruálta, azok edzőjük elsőszülött fiát nevelgették, aki a sólya (a hajó építésére, vízrebocsátására szolgáló lejtős pálya) közepén, egy terebélyes fa árnyékában elhelyezett járókában ismerkedett a világgal és a vitorlázással. A családfő időközben keményebb fába is belevágta a fejszéjét. Miután megszerezte a vegyészmérnöki diplomát (amelyre úgymond azért adta a fejét, mert a szakmai gyakorlat színteréül Balatonfűzfő is szóba jött) mikrobiológusként helyezkedett el a budapesti Gyógyszerkutató Intézetnél. 1972-ben már ügyvivőként lépett be abba a szabadalmi irodába, ahol édesapja jogászként dolgozott egy ideje, s amelynek még egyetemistaként műszaki szövegeket fordított, ösztöndíj-kiegészítésül. Szakterületei – a gyógyszerkémia, a biotechnológia és a mikrobiológia – találmányainak jogi oltalmaival foglalkozva szépen lépegetett fölfelé a ranglétrán: 1994 óta vezetője az S.B.G.&K. Szabadalmi Ügyvivői Irodának. A globalizált szakma elismert szereplőjének számító társaságnál ma már nagyobbik fia is szabadalmi ügyvivő.
Sportoló múltjából Szentpéteri túl sokat nem kamatoztat manapság, hacsak nem azt a jó néhány barátságot, amelyet számos, szintén vitorlázó szakmabelivel, például az egyik nemzetközi szabadalmi testület vezetőjével kötött. Utóbbi egyben a Nemzetközi Vitorlás Szövetségben is fontos ember. Neki köszönhető például, hogy néhány éve Sydneyben, egy iparjogvédelmi konferencián, két olyan versenyhajó „meccselt”, amelyek korábban a sportág legrangosabb eseményén, az idén 155 éves Amerika Kupán is részt vettek. Szentpéteri Ádám – aki korábban a magyar Szabadalmi Ügyvivői Kamara elnöki tisztét is ellátta, jelenleg pedig az Európai Szabadalmi Intézet magyar vezetőségi tagja – a győztes hajón szerepelt, bár a magyar „kalózos társaság” egyik oszlopaként sose az érdekli, ki nyer, hanem hogy mindenki érezze jól magát.
Hasonló szellemben nőtt föl első- és másodszülött fia is, s noha ők a mai napig szántják a habokat – a kisebbik nem egyszer az édesapjával párban –, olimpikoni álmokat sosem dédelgettek. Ebben hasonlítanak felmenőjükre, aki élsportolói múltjával együtt is alapvetően élménynek tekinti a vitorlázást, s nem véletlenül ügyködik jelenleg azon, hogy az érzést szegényebb sorsú gyerekekkel is megismertesse. Neki magának sosem elég a vízből. Jóllehet egész évben elhajókázgatna az Égei-tengeren, a szíve csücske mégiscsak a Balaton, ahova télen is gyakorta leruccan. Ha huzamosabb időt tölt külföldön – amire szakmája miatt is gyakran rákényszerül –, nem is Budapestet, hanem a tavat hiányolja. Ha viszont teheti, saját tulajdonú kalózán, illetve versenyhajóján azonnal vízre száll. S nagyon azért nem bánkódik, ha néha mégis elviszi a pálmát – ahogy legutóbb július elején, az idei Kékszalag-versenyen tette.
A 62 éves vegyészmérnök végzettségű vitorlázó mikrobiológusként kezdte pályáját, majd találmányok jogi oltalmaival foglalkozó ügyvivőként lépett be abba a szabadalmi irodába, amelynek több mint egy évtizede a vezetője. Felesége, két fia és unokája mellett a Balaton és a kis hazai tavak sorolhatók a kedvtelései közé, valamint az utazás, bár az már-már szakmai ártalom.
