Ebből meg lehetett tudni, hogy Bush milyen stílusban közelít egy igen súlyos nemzetközi válsághoz.
Az elnök, előbb megköszönvén Blairnek a születésnapjára küldött pulóvert, a háborúról az alábbiakat mondta:
1. „Az ügy iróniája az, hogy Szíriát kell meggyőzni: vegye rá a Hezbollahot, hogy hagyja abba ezt a szart (eredetiben: shit) és azzal vége.”
2. „Nem tetszik nekem Kofi Annan viselkedése. Alapjában véve tűzszünetet akar, és a többi majd magától jön.”
3. „Azt mondanám Kofinak: telefonáljon Asszadnak, és végre történjen valami. Mi nem hibáztatjuk sem Izraelt, sem a libanoni kormányt.”
4. „Condi el fog utazni; rövidesen ott lesz.”
Bevallom: nem lepett meg, hogy ezek a hevenyészve odadobott mondatok alapelvekké váltak és ma meghatározzák a háború menetét és a diplomáciai mozgást is. Ez nem egyszerűen az amerikai elnökök hagyományosan erős hatalmi pozíciója miatt történt így, hanem azért, mert Bush sokszor joggal bírált reflexei ezúttal helyesen működtek. Megérezte, hogy a Hezbollah libanoni jelenléte és a bázisaikról indított rakétatámadások stratégiailag új helyzetet teremtettek a régióban.
„Úgy tűnik, Bush adott néhány hetet Izraelnek a Hezbollah szétzúzására. Így a szó még a fegyvereké. Ma még a megoldás körvonalai sem látszanak.”
Új elem az is, hogy a stratégiai helyzet gyökeres megváltozását az ókonzervatív (és egyben az iszlám többségi, szunnita ágának vallási szempontból is mértékadó) Szaúd-Arábia vezetői fogalmazták meg teljes világossággal. A szaúdi uralkodó és washingtoni nagykövete nyomban a G8 csúcs után megjelent a Fehér Házban és közölte, Rijád elítéli a Hezbollah tevékenységét. Az indokolás: „Különbség van a jogos ellenállás, illetve egyes libanoniak féktelen kalandorsága között. Ezek szembeszállnak az illetékes állam tekintélyével.”
A szaúdiak után Egyiptom és Jordánia is hasonlóképpen foglalt állást. Tekintet nélkül arra, hogy miképpen ítéljük meg a három arab rezsim – egyébként eltérő – jellegét, szembefordulásuk a Hezbollahhal két okból is racionális és fontos. Az első: az állam tekintélyének védelme egy nem állami (és így ellenőrizhetetlen) szereplővel szemben. A második: az iszlám szunnita többségét képviselő három meghatározó arab állam fellépése a síita Hezbollah ellen, amely a nem arab (és a síita ágat államvallássá emelő) Irán stratégiáját szolgálja.
A szaúdi, egyiptomi, jordániai vélemények állami tekintélyt védelmező része Libanon számára óriási jelentőségű. Arra utal, hogy fontos arab országok is támogathatják az ENSZ 1995. számú határozatát. Ez tavaly született, amikor a Libanont már hosszú évek óta megszálló Szíria hadseregét koncentrált nemzetközi nyomással sikerült az ország elhagyására kényszeríteni. Az ENSZ-döntés előírta, hogy a Hezbollah katonai szervezetét fel kell oszlatni. A libanoni központi kormány gyengesége és Irán szír közvetítéssel érvényesített befolyása éppen fordított helyzetet teremtett: a Hezbollah „állam az államban” katonai fölénye a libanoni állam hadseregét a valóságban „nem létezővé” tette.
Gömöri Endre, újságíró
ZÁRT VÉGŰ AKCIÓTERV.Ebben a helyzetben Bush lehetségesnek tartotta, hogy a G8 csúcs végén elejtett mondatok szellemében cselekedjen, ám egy fontos módosítással. Meghatározott ideig, a jelek szerint nem több mint két-három hétig érvényes akciótervről van szó. Magyarán: ennyi időt kap Izrael arra, hogy megsemmisítse a Hezbollah jórészt lakóházak alá rejtett parancsnoki bunkerjeinek hálózatát. (Ennek a sikerét hivatott szolgálni az a rendkívüli amerikai fegyverszállítmány, amely földalatti erődök ellen bevethető speciális bombákat tartalmazott.)
„Condi” – Condoleezza Rice külügyminiszter – Bush ígéretéhez híven valóban „ott volt”. Feladata: tartani a frontot, amíg kiderül, hogy az izraeli hadsereg „határidőre” szétzúzza-e a Hezbollah katonai hatalmát. Ennek megfelelően fogalmazott: 1. Szó sem lehet azonnali tűzszünetről, amely „újjáteremtené a jelenlegi helyzetet”. 2. Egy későbbi tűzszüneti egyezményt csak a libanoni kormány írhat alá, a Hezbollah nem. 3. Washington csak olyan egyezményt fogad el, amely Libanon egész területét a bejrúti kormány ellenőrzése alá helyezi.
A következtetés: a szó egy ideig még a fegyvereké. És a majdani tárgyalások sorsa is attól függ, hogy a következő hetekben mi lesz a fegyverek ítélete.
