Ámost a művészettörténész szerző az 1938-tól 1945-ig tartó időszakban a magyar zsidó sors legmagasabb szintű, legteljesebb esztétikai dokumentátorának tartja; munkaszolgálatban pusztult el, értelmetlenül, sok társához hasonlóan. Mások a haláltáborok áldozataivá váltak, megint mások a gettóban vesztették életüket. Voltak, akik öngyilkosságba vagy külföldre menekültek az üldöztetés elől, és olyanok is, akiknek sikerült itthon elbújniuk, illetve túlélték a borzalmakat.
Ez a minden tekintetben nagyformátumú kötet – a hazai szakirodalomban elsőként, a Holocaust kibeszélésére biztatva – róluk szól: mindazokról a képzőművészekről, akiket 1938 és 1945 között faji, származási alapon a zsidótörvények zsidónak minősítettek. Akkor is, ha önmagukat nem tartották annak, ha családjuk vagy ők maguk már évtizedekkel korábban kikeresztelkedtek, ha nem beszéltek-írtak-olvastak héberül. A szerző, miközben természetesen sorra veszi a magyar művészettörténet meghatározó neveit, nem feledkezik meg azokról sem, akiket a korabeli kritika nagy ígéretnek tartott, de zsidósorsuk megakadályozott abban, hogy alkotói pályájuk kiteljesedjék, továbbá szól azokról is – jól tudván, hogy számba vétele nem lehet teljes -, akiket „kismestereknek” szokás minősíteni, vagy még annak sem. E megkerülhetetlen kötettel S. Nagy Katalin elhelyezi ismert vagy jeltelen sírjukon a maga emlékkavicsait (másfél évtizednyi kutatómunka, rendkívül alapos és tematizált elemzés, négyoldalnyi válogatott irodalomjegyzék, ezerkétszáz soros névmutató, több mint hétszáz reprodukció), fejet hajtva a füstté és hamuvá lettek emléke, illetve a túlélők előtt.
S. Nagy Katalin: Emlékkavicsok – Holocaust a magyar képzőművészetben 1938-1945 • Glória Kiadó, 2006., 344 oldal • Ára: 6980 forint
