Jean-Marie Le Pennek, a Nemzeti Front vezetőjének a labdarúgó világbajnoki cím is kevés lett volna, de legalábbis nem eléggé francia. Hogyan is lehetne az mindaddig, amíg a nemzeti válogatottban túl sok a színes bőrű játékos (a huszonhárom fős keretből tizenhatan)! „Ezért nem is lehet azonosulni a csapattal” – játszott a rasszista ösztönökre még a focisták odahaza sem remélt nagy menetelése közepette is Le Pen.
A szélsőjobbos vezér most aligha növelte tovább az elmúlt hónapokban meghökkentően emelkedő népszerűségi indexét. (Egy közelmúltbeli közvélemény-kutatáson a választók több mint 30 százaléka szerette volna, ha Le Pen indulna a jövő évi elnökválasztáson.) Az ő ideje akkor jön el, amikor a dolgok rosszul mennek, a tények magukért beszélnek, a hagyományos politikai elit pedig zavarodott és tehetetlen. „Tavaly, amikor a francia külvárosokat másodgenerációs bevándorlók forgatták fel fenekestül, Le Pen volt az egyetlen politikus, aki mindvégig taktikusan hallgatott” – idézte fel nemrégiben közép- és kelet-európai újságíróknak tartott előadásában Jacques Rupnik, a Centre d’Études et de Recherches Internationales politikatudományi központ (CERI-Sciences Po) kutatási igazgatója. A francia politikai elitnek jobbról is és balról is szembesülnie kellett azzal, hogy nem engedheti át a szélsőjobbnak a „rend” és a „biztonság” fogalomkörét, különösen nem a migráció szabályozásában. Saját, nemzeti választ kell adnia az egész Nyugat-Európát egyre jobban nyugtalanító problémára.
A módosított bevándorlási törvény, amelyet 1974 óta éppen egy tucatszor vettek revízió alá, s amelyet most az államfőválasztásra egyre lendületesebben trenírozó Nicolas Sarkozy belügyminiszter vitt végig a nemzetgyűlésen (meghatározó többséggel fogadta el májusban az alsóház, majd június közepén a szenátus), ilyen sajátosan francia termék (részleteit lásd külön). Úgy szigorítja a migrációt, hogy nem zárja be a kapukat, „csak” szelektál: a képzett szakemberek jöhetnek, a megélhetési menekültek maradjanak otthon. Sarkozy megfogalmazása szerint Franciaországnak irányítania kell a bevándorlást, nem pedig passzívan elszenvednie. Aki illegálisan tartózkodik az országban, az pedig többé tíz év elteltével sem érezheti biztonságban magát, különösen nem, ha nem tanult meg franciául. Azokat sem várják többé tárt karokkal, akik családegyesítés keretében érkeznének. „Jelenleg a legális bevándorlók kétharmada családegyesítés és házasság címén jön be” – adott magyarázatot a keménykedésre a Figyelőnek Catherine Vautrin, a szociális kohézióért felelős miniszterhelyettes. A statisztika szerint a Franciaországban jelenleg tartózkodási engedélyt kérők alig 5 százaléka érkezik munkavállalási szándékkal. Nem mintha így is drámai lenne a helyzet, hiszen az Európában irigylésre méltóan magas természetes népszaporulatnak köszönhetően a lakosság gyarapodásának csak egynegyede származik a migrációból. A 60 milliós országban 2004-ben 4,5 millió 18 évesnél idősebb (törvényes) bevándorlót tartottak számon, akiknek több mint fele 25 évvel ezelőtt érkezett ide. Leginkább – 40 százalékban – Afrikából, a volt francia gyarmatokról.
Ők elvben továbbra is helyzeti előnyben lesznek a máshonnan érkezőkkel szemben. Nagy-Britanniában például nem kötelező, csupán ajánlott az angol nyelv ismerete annak, aki maradni akar, s a bevándorlók kis közösségekben őrzik tovább otthonról hozott kultúrájukat. A britek a közösségi asszimiláció hívei, a franciák viszont a köztársaságba akarják integrálni a beérkezőket. „Mindenkinek egy kicsit franciának kell lennie, ha itt akar élni” – utasítja el Catherine Vautrin a brit utat. Vagyis tanuljon meg franciául, és ismerje meg a befogadó nemzet kultúráját. Amikor a jobboldal új vezére, Nicolas Sarkozy önálló profilt próbált teremteni a szélsőjobb „vissza mindenkit” és a baloldal megértő, a bevándorlók helyzetét legalizálni is kész politikája között, azért arra is ügyelt, hogy a Le Penhez áttévelygő választóinak segítsen visszautat találni. A „Szeresd Franciaországot vagy hagyd ott” eredetileg inkább rasszista töltetű jelszava így épült be a módosított bevándorlási törvénybe. Sarkozy azt remélte, hogy az idén 25 ezer illegális bevándorlót sikerül majd visszatoloncolni ezzel a lendülettel, de már az első iskolába járó, törvénytelenül az országban tartózkodó fiatal kiutasítása olyan társadalmi ellenállást váltott ki, ami a belügyminisztert a jelek szerint körültekintőbb megközelítésre készteti.
KIÜRESEDETT FOGALMAK. Az emocionális elvárások ráadásul legfeljebb a hagyományos választói rétegek körében működnek, a külvárosok másodgenerációs bevándorlóira aligha hatnak. „Kiüresedtek a fogalmak, válságban vannak az integráció hagyományos intézményei: a család, az iskola, a vallás, a katonaság, a munkaerőpiac” – ismeri el Rupnik. Franciaországban az elmúlt évtizedben sokszorosára nőtt a különbség a belvárosi és a külvárosi iskolák színvonala között. Általános európai jelenségről van szó; egy friss OECD-tanulmány szerint az európai másodgenerációs fiatalok több mint egyharmada nem rendelkezik alapfokú matematikai ismeretekkel sem. A külvárosi zavargások által érintett területeken (ahol a bevándorlók aránya 30 és 60 százalék közötti) a munkanélküliséget átlagosan 30 százalékosra becsülik, miközben a munkaképes fiatalokét 60 százalékra.
A francia katonaság korántsem olyan alapintézménye a társadalmi mobilitásnak, mint az amerikai. Ami pedig a bevándorlás problémájának társadalmi felfogását illeti, ugyancsak nagy az eltérés az Atlanti-óceán két partja között. Az európai gondolkodásmódban a migráció még mindig elsősorban szociális kérdés, nem pedig gazdasági. Catherine Vautrin hosszan sorolja, mennyit fordít a francia állam a bevándorlókra: évi 600 millió eurót csak az újonnan érkezők elhelyezésére, ellátására, legalább 1 milliárdot a munkanélküliség elleni harcra, 20-30 milliárdot a külvárosi negyedek felzárkóztatására.
Tulajdonképpen nem csoda, ha az átlag francia még a szabályozott keretek között érkező külföldieket is a jóléti rendszerük ballasztjának tekinti, és összekacsint Le Pennel. Amerikában viszont a széles körű politikai vita csak az illegális beáramlás megfékezésére vonatkozik. Aki ott van, az már munkaerő; jóléti ellátásokra nem jogosult, de megdolgozhat a pénzéért. A The Economist által idézett amerikai migrációs szakértő szerint ezzel szemben Európában a szociális rendszer a befogadó, és a munkaerőpiac taszít ki.
 |
Változó francia bánásmód
A Nicolas Sarkozy belügyminiszter által a parlamenten keresztülvitt új francia bevándorlási törvény főbb pontjai:
• Hároméves „képzettek és tehetségesek” tartózkodási engedély szakképzett munkások és hiányszakmák dolgozói számára
• A szabályozás a munkavállalást bátorítja, az automatikus szociális juttatásokat kurtítja
• A családegyesítési ügyeknél szigorúbban ellenőrzik, hogy a kérelmező el tudja-e tartani az új bevándorlókat
• A látszatházas-ságok elé további adminisztrációs akadályokat gördítenek
• A bevándorlóknak franciául kell tanulniuk, és el kell fogadniuk a francia életmódot és törvényeket
• Megszűnik az eddig tíz év tartózkodás után automatikusan járó tartózkodási engedély |
|
|
|
|
A szemléletváltás a módosított francia törvényben már jelen van, bár a szelektív migráció hasznosságának elismerésével és a status quo legalizálásának elutasításával még mindig inkább ideologizált, semmint racionális gazdasági megközelítést tükröz. (Az „agyelszívás” miatt támadják az afrikai kormányok, miközben jogvédők a bevándorlók kisemmizését emlegetik.) Ám Sarkozy kezdeményezése összességében alighanem hűen tükrözi nemcsak a francia, de a nyugat-európai közhangulatot is. Úgy tűnik, e téren még a brit kormány sem követi Amerikát. Az egyik legmértékadóbb, enyhén baloldali brit kutatóintézet, az Institute of Public Policy Research (IPPR) kutatóinak véleménye ugyan rendszerint nyitott fülekre talál a vezető politikusok körében is, most azonban nem biztos, hogy igyekezetük célt ér. Számításaik szerint ugyanis, ha amnesztiában részesítenék a jelenleg az árnyékgazdaságban dolgozó illegális munkavállalók tömegeit, és nem toloncolnák ki őket, akkor legalább 1 milliárd fonttal nőne a brit kincstár adóbevétele. A kutatóintézet arra is figyelmeztette Tony Blair kormányfőt, hogy a legális, külföldi munkaerő beáramlásának esetleges megszigorítása, amelyet a munkáspárti kormány komolyan fontolgat, csak azzal járna, hogy újabb tömegek kényszerülnének a feketegazdaságba. (Az illegális munkástömeg létszámát a brit belügyminisztérium 310 ezer és 570 ezer fő közé teszi. Az IPPR kutatói szerint kiutasításuk 4,7 milliárd fontba kerülne, ráadásul súlyos munkaerőhiányt idézne elő az egészségügyi intézményekben, az öregek otthonaiban és a szállodaiparban, ezen belül is a takarítói és ápolói munkakörökben. Ha viszont amnesztiában részesítenék a feketemunkásokat, és azok elkezdenének törvényes adót és tb-t fizetni, e befizetések és a megspórolt kitoloncolási költségek okán egészében 6 milliárd fonttal járna jobban a szigetország költségvetése.)
A javaslat nem is titkolt előképe az Egyesült Államokban, illetve Spanyolországban bejelentett amnesztia volt. Madrid például azt közölte, hogy a 2005-ben meghirdetett program 750 millió eurós többletbevételt hozott a költségvetésnek. A spanyolok, abból kiindulva, hogy az illegális bevándorlás elsősorban a (becslések szerint a nemzeti termék negyedét kitevő) árnyékgazdaságot gyarapítja, honosítást ígért mintegy 600 ezer bevándorlónak. Ám a gazdasági haszon csak a mérleg egyik serpenyője. A másikat az terheli, hogy az ibériai ország az elmúlt hetekben már az Európai Unió segítségét kérte az afrikai migrációs hullám megfékezéséhez – uniós becslések szerint jelenleg is legalább 80 ezren készülnek Nyugat-Afrikában a spanyol partokra behajózni. A „szigorítás-pártiak” szerte Európában ezt a legalizálás következményének tudják be, hiszen elég csak néhány évet bujkálni, s megnyílik az út a Paradicsomba. Ezért is kezdeményezte a jobboldali francia kormány a törvénymódosításban, hogy ezután tíz év elteltével se lehessen bocsánat a határok önkényes átlépésére.
A jelek szerint a brit közvélemény is a szigorítást pártfogolja. A Migrationwatch UK nevű, szigorúbb bevándorlási politikát szorgalmazó brit szervezet közelmúltbeli reprezentatív felmérése szerint a lakosság 76 százaléka véli úgy: a londoni kormánynak inkább az legyen a fő célkitűzése, hogy minél több brit munkavállalót juttasson munkahelyhez, mintsem az, hogy az üres munkahelyek betöltésére bevándorlókat csalogasson az országba. S a munkáspárti kormány jelezte is: változhat London bevándorlási politikája. Nagy-Britannia is a szakképzett külföldi munkaerő pozitív diszkriminációjában gondolkodik, valamiféle pontrendszer bevezetésével. Ugyanakkor keményen lecsapna azokra az illegális munkavállalókra, akik úgymond „visszaélnek” a brit jóléti rendszerrel.
IDEGENRENDÉSZETI AKCIÓK. Ismerős logika: azóta köszön vissza, mióta az Európai Unió erőfeszítéseket próbál tenni a közös bevándorlási politika kialakítására, vagyis nagyjából az évezred vége óta. Az elvi direktívákból – mint a legális bevándorlás ösztönzése, az integráció segítése – leginkább csak az idegenrendészeti eszközök erősítésére történtek együttes erőfeszítések. A jövő esztendőtől például évi 100 millió eurós keret áll az uniós tagok rendelkezésére, hogy visszatoloncolják a kéretlen bevándorlókat, és több milliárd euróval támogatják az emberáradat feltartóztatását segítő észak-afrikai országokat. Egyebekben pedig nemzeti szinten az eltérő megoldáskeresések (mint az új francia törvénykezés is) egyre jobban ellehetetlenítik az átfogó közös migrációs politika kialakítását. Pedig ennek válaszolnia kellene olyan távlati problémákra, mint hogy jelenleg évente 2 millió fővel fogy Európa lakossága. Az ENSZ prognózisa szerint ha ez a tendencia nem változik, 2050-re Európa elveszíti mai népességének 10 százalékát, és 160 millió bevándorlóra lesz szüksége a gazdasági növekedés fenntartásához. Ráadásul ötven év múlva a földrész lakosságnak a fele nyugdíjas korú lesz, miközben ugyanezen időtartam alatt Afrika lakossága megduplázódik. Gazdaságilag egyre jobban leszakadó országok életerős fiataljai követelnek majd egyre erőszakosabban bebocsátást az öregedő kontinensre, amelynek pillanatnyilag a legjellemzőbb reakciója a „kapuzárási pánik”.
