Rendezi ugyanis a gyomorbéli káosz ph-értékeit, lecsitítja a királyvízszerű, bárzsingunkat marcangoló savainkat, szeretjük őtet ezért.
By the way, a bor inkább polgárias, a sör inkább plebejus-kispolgári-proli itóka. Pincészetben-borászatban készül az egyik, sörgyárban a másik, ilyen, hogy borgyár, nincs. (Épp’ mostanában tör be Európába az indusztriális vonásokat is tartalmazó újvilági borkészítés, de ennek tárgyalása szétfeszítené szerény sörügyi dolgozatunk kereteit). Horizontálisan is strukturált ez a sörügy: a bor a délibb országokat határozta meg, a sör az északibbakat, mert lenn délen van szőlő. A borhatár fölött gabonából generálják a szoftabb és a komolyabb tripekre is lehetőséget adó hard tudattágítókat, a sört és a vodkát meg a whiskyt. Mi több, a sör, amihez szokva vagyunk, az egyszerűbb, populárisabb típusa a sörnek. A sörebb sör a felsőerjesztésű, mint az ale-ek, bitterek, a milk stout és a búzasörök. Van olyan angol ser, a Thomas Hardy’s Ale, mely öt év után a legjobb, és van olyan belga sör, mint a Rodenbach Alexander, melyet cseresznyével érlelnek, tölgyfahordóban. Ehhez képest a mienk az alsóerjesztésű lager-sör, merőben mitteleurópai termék. A München-Prága-Bécs aranyháromszögből fakad, könnyedebb és világosabb többnyire, ma a világ persze főleg ezt nyakalja. Mert tömegsör ez, s a világ, oh absolutement eltömegesedett ugye, korunk hőse Győzike, ép ésszel ezt győzik-e? De ismételjük: magunk is nyakaljuk a sert, noha árnyalatok és mélység dolgában a borral nem vetekedhet. Ahogy a magyar bor és a pezsgő, úgy a magyar ser is pazar: a Dreher hajdan Európa egyik legnagyobb sörvárosa volt Kőbányán, és ma is tök jó, noha uniformizált-globalizált lagerek készülnek szerte az országban. Ezeket a lagereket fogjuk nyakalni a tévé előtt mostanában vidáman, mikor még azok is meccset néznek, akik ezt normale weise hülyeségnek tartják.
