Mivel az államháztartási hiány tarthatatlanul nagy, és az elmúlt évek tanúsága szerint az adott bevételi és kiadási szerkezetben a racionális költségvetési gazdálkodás nem lehetséges (a törvényi előirányzatok nem tarthatók, az uniós költségvetési kritériumok pedig nem teljesíthetők), változtatni kell. A kiigazítás tartalma, ütemezése, mélysége és filozófiája azonban egyelőre ismeretlen.
A hamarosan újraalakuló kormánykoalíció elmúlt négyéves tevékenységét ugyan nem éppen a racionális költségvetési gazdálkodás jellemezte, és vezetői a választási kampányban sem beszéltek őszintén a helyzet súlyosságáról, mégis őszintébbek és realistábbak voltak legfőbb politikai ellenfelüknél, és legalább utaltak a költségvetési konszolidáció szükségességére.
Az újraválasztott kormánykoalíció a megelőző hónapok gyakorlatát folytatva egyelőre hallgat a költségvetési stabilizáció tartalmáról. Jó okkal: megvárja, amíg a gazdasági érdekképviseletek és az elemzők megszólalásai előkészítik a terepet, és mire eljön a cselekvés ideje, evidenciává válik, hogy elodázhatatlan a költségvetés rendbetétele. Sok idő azonban már nincsen.
ÁDÁM ZOLTÁN, gazdaságkutató
NYILVÁNVALÓ IRÁNYOK. A szűkös gazdaságpolitikai mozgástér miatt az elemzők között nincs különösebb vita a rövid távú intézkedéseket illetően: a költségvetési törvény betarthatósága és az EU számára elfogadható konvergencia-program benyújthatósága érdekében bevételeket kell generálni, és kiadásokat kell csökkenteni. Az előbbi elsősorban áfa- és jövedékiadó-emelést, valamint az állami egészségügyi szolgáltatások nagyobb arányú, egyúttal a mostaninál szélesebb körre kiterjedő megfizettetését jelentheti. Helyes volna továbbá, ha mindezt a középosztályi közteherviselés növelése érdekében egy általános ingatlanadó és a felsőoktatási tandíj – vagy legalább az oktatási költségekhez való utólagos hozzájárulás – bevezetése kísérné. Ennél is fontosabb volna a fogyasztási kiadások – mindenekelőtt a gépkocsi- és telefonhasználat – vállalkozási költségként való elszámolhatóságának megszüntetése, valamint az államilag szentesített adóminimalizálás, az egyszerűsített vállalkozói adó (eva) és az egyszerűsített közteherviselési hozzájárulás (ekho) megszüntetése, de legalábbis radikális korlátozása.
Kiadási oldalon helyes volna, ha az elmúlt évek álságos szólamai után a kormány valóban hozzálátna a felesleges állami intézmények megszüntetéséhez, és ha a legsérülékenyebb társadalmi csoportok védelmét szem előtt tartva megkezdődne az igazságossági szempontból megkérdőjelezhető transzferek – például a gázkompenzáció és a tömegközlekedési ártámogatás – leépítése.
ELFOGADHATATLAN. A jelenlegi költségvetési gazdálkodás ugyanis nemcsak pénzügyileg fenntarthatatlan, hanem mindenekelőtt a kiadásokat és bevételeket meghatározó társadalomfilozófia elfogadhatatlansága miatt. Az adóminimalizálással és ártámogatással eltorzított piaci viszonyok nyertesei nem a legszegényebbek, hanem a többet fogyasztó jobb módúak. Egy baloldali-liberális kormány pedig nem fordíthatja a gazdagabbak gazdagodására a szűkös erőforrásokat.
Az arányos közteherviselést és a költségvetési kiadásokkal való takarékoskodást nem elsősorban Brüsszel kedvéért kell helyreállítani, hanem a társadalmi méltányosság és az erőforrásokkal való racionális gazdálkodás érdekében. A még mindig uralkodó kánonnal ellentétben azonban a méltányosság és a racionális gazdálkodás a piacelvű ortodoxiát is kizárja. Az állami szerepvállalás csökkentése önmagában nem cél, és nem is feltétele a gazdasági versenyképességnek. A piaci viszonyok torzítása gyakran kontraproduktív, de a piac nem az egyetlen eszköze a hatékonyság növelésének. A szabályozó kapacitások megerősítése előbbre való a piacosításnál, kiváltképp igaz ez a legneuralgikusabb területeken, így az egészségügyben.
