Sok ezer óra gyötrelmes gyakorlás végighallgatása után milyen lehet az izgalomtól levegő után kapkodni, amikor Uri Mayerrel vagy Rico Saccanival lép fel. Fogadok, hogy be tudja lőni, hány zsebkendőt gyűrtek izzadt tenyérrel csatakosra Érdi Tamás szülei, mire a fiú 15 évesen Mozart Esz-dúr zongoraversenyével Vásáry Tamással kiállt a koncertpódiumra, vagy amikor először 13 évesen nyert a moszkvai nemzetközi zongoraversenyen. „Aznap a bátyámnak játszottam, hogy meggyógyuljon” – mondja Érdi a napfényes teraszon. Majd, hogy képben legyek, hozzáteszi: „Hiába, meghalt, túl súlyos volt a sérülése. Motorbaleset.”
A mama meggyes pitét tesz az asztalra, és nem kell elfordulnia, hogy a fia ne lássa meg a könnyeit, Tamás születése óta vak. „Amit Isten egyik kezével elvesz, azt a másikkal visszaadja” – nyugtázza később Érdi hűvösen, tényszerűen; ő az érzelmeit Chopinre és Mozartra tartogatja.
„Igaza volt a japán professzornak, akihez szemműtétre vittek a szüleim Amerikába. Azt mondta, hogy valamiben biztosan különb leszek, mint a többiek.” A műtét nem sikerült, de a jóslat bevált. „Még csak négyéves voltam, amikor dédapám vidéki házában rátaláltam a zongorára. Leültem és eljátszottam Schubert pisztráng-ötösét.” Ezen a ponton ugyan közbevetem, hogy más a Boci bocival kísérletezik, de ezt nem érti. Neki az a természetes, hogy amint az ember billentyűket érez az ujja alatt, előhozza a dallamot, amit akar.
Az American Record Guide „kápráztatóan szép Mozart-játékáról” beszél, Ashkenazyhoz és a legnagyobbakhoz hasonlítja. Miközben ő, 26 évesen legjobban annak örül, hogy Kocsis Zoltán felkérte, Pécsett játssza el Chopin e-moll koncertjének zongoraszólamát.
„New Yorkban sétáltunk a mamával – meséli -, amikor az utcán összetalálkoztunk Kocsis Zoltánnal.” Kiderül, hogy Kocsis a Carnegie Hallban hallotta játszani, Manhattanben összefutottak, bementek egy kocsmába és az ottani zongorán négykezeseztek. „És aztán?” – kérdezem, mert hát mit is csinálna az ember egy New York-i kocsmában. „Bartók-improvizációkat is játszottam neki.”
„Nem is hittem, hogy ilyen jó vagy!” – idézi Kocsis reagálását a teraszra kilépő Érdi Márta, a mama, aki siet hozzátenni, ez is csak azt bizonyítja, hogy ők majd’ mindenben szerencsések. Megkérdezi, hogy a fia nem kér-e vizet, azután tökéletes angolos kosztümjében visszatér a konyhába. Tartása egyenes, még a háta is azt üzeni, sosem adom fel. Az ő fiáról írta Szabó Magda, hogy Tamás ujjaival az Isten üzen.
Ennyit a napsütéses teraszról és az omlós meggyes pitéről. Most pedig az előzményekről. Négyéves korától fogva magántanárok adják egymásnak a kilincset Érdi Tamásnál. Ők tanítják a legkisebb darabtól a komplett zongoraversenyekig mindenre. Aki hozzám hasonlóan azt hiszi, hogy Braille kottákból tapintja ki a darabokat, felejtse el. A komoly művek mázsányi kötetek lennének, ilyenek nincsenek is, de a lekottázott kisebbek is pontatlanok. Az a tipp is rossz, hogy hallás után jegyzi meg a darabokat. Az ugyanis azt feltételezné, hogy úgy tanulja meg a műveket, ahogy azokat az adott művész játssza. A tanárok szó szerint elmondják a hangjegyeket, a szüneteket, kitartott vagy díszített hangokat és ő a fejében leképezi a kottát. Az eredmény: míg más művésznek időről időre fel kell frissítenie a tudását, mert természetes módon elfelejt egy darabot, ő mindig mindenre emlékszik, hiszen a kotta a fejében van, látja.
A zenén kívül az utazást szereti, jól ismeri Torontót, a Royal Conservatoryban szerzett művészdiplomát, a turnékból Stockholmot, Oslót és Londont szereti a legjobban, a hangokból érzékeli a város hangulatát, és azzal büszkélkedik, hogy csalhatatlanul megérzi, a repülő mikor ér ki a tenger fölé. „A mama mindig lerajzolja a térképet a tenyerembe és megmutatja, hogy éppen hol vagyunk.”
A legközelebbi koncertje Varsóban lesz, ezért az édesapja Sienkiewicz Kereszteslovagokját olvassa fel neki; ha már ott lép fel, tisztában akar lenni a lengyel történelemmel.
Az ajtóban Márta mosolyog. „Nem vagyunk vallásosak, de azt hiszem Balázs, a nagyfiúnk az, aki onnan föntről mindig segít nekünk” – búcsúzik.
