Kisportolt vagyon

– Tavaly nyáron a Ziarul Financiar című gazdasági napilap azt állította, hogy az Ön vagyona meghaladja az 1 milliárd eurót. Ezek után a Capital című hetilap az év végén már mindössze 1 milliárd dollárra becsülte a javait. Majd jött az amerikai Forbes magazin, amely néhány hete közölte a világ dollármilliárdosainak a listáját, s azon fel sem tüntette Ion Tiriac nevét. Mi az igazság?

– Én a Forbesnak hiszek. Sokkal inkább, mint a Capitalnak. Nem tudom, ki hogyan számolja ezeket az adatokat, viszont, hogy őszinte legyek, engem mindez nem is érdekel. Csak abban vagyok biztos, hogy rengeteget dolgozom, és ezzel elértem, hogy megvan a szabad választásom: mit csinálok és mikor. Nekem ennyi elég. Egyetlen reggel sem ébredek azzal, hogy nekiülök átszámolni a vagyonomat. Egészen 1994-95-ig a sportból kerestem meg a pénzemet, ezt fektettem be Romániában. Méghozzá közép- és hosszú távú befektetésekbe invesztáltam, soha semmi „fogd és vidd” üzlettel nem próbálkoztam. S amibe még sokat fektettem, azok a partnereim voltak. Amikor egy üzlettel eljutottam arra a szintre, hogy úgy éreztem, egymagam nem tudom a megfelelő módon tovább fejleszteni, partnereket vontam be. Van ugyanis egy remek képességem: nagyon okos vagyok. Annyira okos, hogy pontosan tudom, mikor vagyok ostoba. Amikor pedig ostoba vagyok, akkor keresek valakit, aki okosabb nálam, és jobban ért az adott feladathoz. Ezért szövetkeztem például a német Allianz céggel a biztosítás üzletben, s ezért olvasztottam egybe a bankomat is a HVB/Bank Austria Creditanstalttal.

– A közelmúltban új vezérigazgatót talált a Tiriac Holdings élére. Nyilatkozatai szerint azért, mert szeretne kevesebbet dolgozni.

– Már harminc évvel ezelőtt is szerettem volna kevesebbet dolgozni. Csakhogy ez nem volt lehetséges. Úgy alakult az életem, hogy mindig olyasmivel foglalkoztam, ahol a személyes jelenlétemre ilyen vagy olyan okból állandóan szükség volt. A minap például Bukarestből elrepültem Kolozsvárra, onnan Bécsbe, tovább Brüsszelbe, majd Stuttgartba és onnan vissza Bécsbe, végül pedig Nizzába. Mindezt egyetlen nap alatt. Ez még fel- és leszállásból is sok, nekem viszont mindenhol találkozóim, megbeszéléseim is voltak – itt félóra, ott negyven perc, és már rohansz is tovább.

– Még szerencse, hogy volt sportolóként bírja a terhelést…

– Nos, meglehet. Viszont ha már a sportolói karrieremet említi, annak idején egész elfogadható teniszjátékos voltam, és jó jégkorongozó. Viszont sosem voltam a legjobb a világon, sajnos. A nyolcadik pozíció volt a legmagasabb, amit a tenisz világranglistán valaha elértem. Ami pedig a jégkorongot illeti, az én időmben Romániának nagyon erős nemzeti válogatottja volt, az 1964-es téli olimpián az Egyesült Államoknak is méltói ellenfelei voltunk, és én ebben a csapatban helyet kaptam. Nekem azonban mindig többet kellett dolgoznom, mint a többieknek, hogy legalább olyan jó legyek, mint ők. Ez azonban lelkialkat kérdése, és én így vagyok elégedett önmagammal. Fölkelek reggel hatkor, belenézek a tükörbe, és azt tudom mondani: tegnap megtettem mindent, amit meg tudtam tenni.

– A romániai sajtó gyakran hasonlítja Önt az amerikai milliárdoshoz, Bill Gateshez…

– Bárcsak fele akkora vagyonom lenne, mint Bill Gatesnek! Annyi jó dolgot cselekedhetnék a pénzemmel. Én a sportból indultam, márpedig a sportolói pályafutásom 32 éves koromban véget ért. Sportolóként viszont mindenkinek van egy hatalmas öröksége: a rengeteg ismeretség, amire szert tett. Hiszen találkozott az Egyesült Államok elnökével, Németország vagy Ausztria kancellárjával, Franciaország miniszterelnökével, és még annyi mindenki mással. Ha pedig a pályafutása befejeztével valami másba fog – üzletemberré válik, művészi pályára lép, esetleg edző lesz, vagy bármi más -, akkor ezekre a kapcsolatokra alapozva félig máris nyert ügye van. Nekem az aktív sportkarrier után következett az edzősködés, és egy sor világbajnok került ki a kezeim közül. Ez volt életem legjobb időszaka. A sportból kerestem meg a pénzemet, s alighanem jó néhány oldalt én írtam a sportmarketing nagy könyvében.

– Nem csupán Önt nem foglalkoztatja, hogy mekkora a vagyona, de a jelek szerint a honfitársai sem turkálnak a zsebében. Egy tavalyi felmérés szerint Romániában Ion Tiriac az egyetlen, akit a gazdagsága ellenére is kedvelnek. Mit gondol, minek köszönheti a népszerűségét?

– Először is: én nem vágyom arra, hogy szeressenek. Arra vágyom, hogy tiszteljenek. A tisztelet, úgy vélem, sokkal több, mint a szeretet. Annak idején Nastaséval mi nem népszerűek voltunk: hősök voltunk. Egyek voltunk az ország sok millió polgára közül, és dicsőségnek, megtiszteltetésnek tekintettük, hogy a hazánkat képviselhetjük. Mára a dolgok jócskán megváltoztak. Nyolc évig voltam a Román Olimpiai Bizottság elnöke, és azt láttam, hogy az első dolog, amit egy sportoló ma megkérdez, amikor bekerül az olimpiai csapatba: „Ha megnyerem az aranyérmet, mennyi pénzt kapok érte?” Ez a szememben azon nyomban „diszkvalifikál” egy sportolót. Ami engem illet, én nagyon büszke voltam arra, hogy a hazámat képviselhetem, még a Ceausescu-érában is. Sőt, arra a kitüntetésre is büszke vagyok, amit akkor kaptam, hiszen azt nem a szupermarketben vettem jutányos áron, hanem olyan teljesítményért adták nekem, amit én valóban letettem az asztalra. Nem tudom, tényleg szeretnek-e az emberek, de ha így van, talán azért is lehet, mert minden erőmmel igyekszem távol tartani magam a politikától. Újra és újra visszautasítom a felkéréseket, annak ellenére, hogy nagyon sokat szenvedek a választások miatt. Támadják a fiamat, a családomat, engem – pusztán abból a paranoid feltételezésből kiindulva, hogy, ne adj isten, esetleg mégis beszállok a politikába.

– Azt mondja, a Ceausescu-érában is büszke volt arra, hogy a hazáját képviselheti. A hetvenes években mégis elhagyta Romániát. Miért?

– Nem hagytam el. Minden évben bementem a párizsi nagykövetségre, ahol belepecsételték az útlevelembe az engedélyt, hogy további egy évre külföldön maradhatok.

– Járt akkoriban Romániában?

– 1980 és 1990 között csupán egyszer, fél napra.

– Miért?

– Mert szembesültem azzal a szerencsétlen sorssal, amelybe a hazámat taszították, és tehetetlennek éreztem magam.

– Találkozott valaha Ceausescuval?

– Összesen kétszer találkoztam vele. Egyszer, amikor a Munka Érdemrendet, vagy mit, az 1972-es Davis Kupa-döntő után átadta nekem. Másodszor pedig akkor, amikor meghívott egy vadászatra, ahol nekem nem engedték meg, hogy lőjek.

– Mindezek után 1989-ben tért vissza Romániába…

– Egészen pontosan 1990. január 2-án tértem haza, napokkal a forradalom győzelme után. Nyolc német lap főszerkesztőjét kísértem el, az akkori bonni kormány ugyanis azt mondta nekem, hogy semmit sem tehetnek Romániáért mindaddig, amíg nem tudják, mi fog történni az országban a kisebbségekkel. Én akkor ezeket az újságírókat elvittem az ideiglenes kormányhoz, a későbbi elnökhöz, Ion Iliescuhoz, és még aznap este az ő zseniális nyilatkozatával utaztunk vissza. „Ha lenne elég pénzem, visszavásárolnám mindazokat a németeket, akiket Ceausescu eladott. Mert a romániai kisebbségek – a németek, a magyarok, a törökök és mások – segítségével Románia sokkal erőteljesebben képes fejlődni, mint nélkülük” – mondta a nyolc újságírónak.

– Ön szerint nincsenek politikai ambíciói, de az is köztudott, hogy számos barátja van a román politikusok körében.

– Nincsenek köztük barátaim, csak ismeretségeim.

– És a volt miniszterelnök, Adrian Nastase?

– Nastese csak egy jó ismerős. Amikor először találkoztam vele, még külügyminiszter volt. Akkoriban George Mitchell demokrata szenátor volt az amerikai szenátus többségi vezetője, és ő az én jó barátom. Összehoztam kettőjüket egy párizsi beszélgetésre, talán két-három órát is tárgyaltak egymással. Akkortájt Romániát szinte együtt kezelték a forrongó Jugoszláviával, vagy Líbiával, hiszen nem sokkal voltunk a két hírhedt romániai bányászjárás után. Bukarest viszont éppen azon igyekezett, hogy elérje azt, ami például Magyarországnak már megadatott: az Egyesült Államok terjessze ki rá is a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény elvét. Mitchell természetesen a szenátus többségi vezetőjeként kulcsfigura volt a vitában. Majd 1998-ban engem megválasztottak a Román Olimpiai Bizottság elnökének. Ennek a testületnek akkor törvény biztosította a jogot, hogy egyfajta lottót üzemeltessen. Nastase akkor ellenzéki színekben a parlament alelnöke volt, s ő terjesztette be a javaslatot – amit aztán a parlament meg is szavazott -, hogy vonják meg ezt a jogot. Ez volt minden idők legrosszabb parlamenti döntése. Az ugyanis, hogy az olimpiai bizottság lottóbevételhez jutott – ahogyan az például Olaszországban is történik -, rengeteget segített a román sportélet fejlődésének. A szavazás után volt egy vitám a televízióban Nastaséval. Mi tagadás, mindenféle jelzővel illettem őt, ami csak a számra jött. Visszakérdezett: ki vagyok én, hogy így beszélek. Fölálltam, és megmondtam neki, ki vagyok. Egy olyan ember, akinek a tiszteletére 376 alkalommal játszották el a román himnuszt. Ráadásul nem csupán a pályán képviseltem Romániát, hanem akkor is, amikor megszerveztem az ő találkozóját Mitchell szenátorral. Nem volt egy békés beszélgetés. Van azonban valami, amiért ezek ellenére becsülöm őt. Amikor kiléptünk a televízió épületéből, beültünk egy közeli étterembe egy hamburgerre. Ott egyszer csak a szemembe nézett, megszorította a kezem, és közölte: „Tiriac úr, hibáztam. De megígérem, ha kormányra kerülünk, minden lehetséges eszközzel segíteni fogjuk a sportot.” És állta a szavát. Számomra Nastase egy olyan ember, aki nagyon sokat tett a román sportért, és én hálás vagyok neki ezért. Tény, más területen még bőven van teendő. Az igazságszolgáltatás működésén például van mit javítani…

– …akárcsak a korrupció elleni harc hatékonyságán. Márpedig Nastase most éppen korrupciós vádakkal néz szembe.

– A korrupció elleni harc egy csodás dolog, és nagy szükség van rá. Ráadásul nem is csupán a közélet legfelső köreiben, hanem minden létező szinten. A törvényt mindenkinek tisztelnie kell. S a bírák azok, akiknek a törvénynek érvényt kell szerezniük. Márpedig ez azt is jelenti, hogy amíg valakit a bíróság még nem nyilvánított bűnösnek, és nem ítélte el, addig ártatlan. Azaz ha Adrian Nastasét a bíróság találja bűnösnek, akkor ezt nem lehet majd vitatni. Pusztán azért nem fogom kiradírozni a nevét a noteszomból, mert nem kormányfő, vagy nem a parlament elnöke többé. Más kérdés, hogy ha bűnösnek találják, akkor törlöm a nevét.

– Ami az Ön törvénytiszteletét illeti, Boris Becker sokat tudna erről mesélni. Önéletrajzi könyvében leírt egy esetet, amikor Ön a falhoz csapot egy üveget, majd a csonkot odaszorította a nyakához, és azt sziszegte, ha rákap a kábítószerre, megismeri a rosszabbik énjét. Valóban így történt?

– Az utolsó szóig igaz a történet. Nem tűröm a drogokat. Ahogyan a doppingot sem. Nem csak Beckerrel tettem meg, Leconte élő televízió műsorban mondta el a maga történetét. Egyszer egy, a kábítószerről és a doppingról szóló stúdióbeszélgetésben az akkori időszak másik francia sztárteniszezője, Yannick Noah arról beszélt, hogy ő bizony el-elszív egy marihuánás cigarettát, és más szereket is kipróbált. Leconte egy ideig hallgatta, majd megszólalt. Elmondta, 15 éves volt, amikor Tiriac az edzője lett. „És az egyik első dolog, amit tett velem, hogy a nagy kezével megragadott a torkomnál fogva, fölemelt a levegőbe, és azt mondta: »Henri, ha csak egyszer is rajtakaplak, nem csak a sportkarrierednek van vége, de a szart is kiverem belőled!«„ – mesélte fél Franciaország füle hallatára. Sikerült annyira ráijesztenem, hogy mindmáig még egy cigarettára sem gyújtott rá.

– Mindezek után hogyan érintette, hogy a fiát kábítószer-fogyasztással és -kereskedelemmel vádolták meg?

– A fiamat Tiriacnak hívják. És miután engem sehogyan sem tudtak kikezdeni, a családomat kezdték el támadni. Az ügyésznek vádat kellett emelnie, ez a dolga, ahogyan a bíróságnak is az, hogy tárgyalja az ügyet. Én viszont addig nem nyugszom, amíg ki nem derítem, ki állt az egész rágalomhadjárat mögött. Meggyőződésem, hogy egészen magas szintről indult el az ügy. Közvetlenül a 2004-es parlamenti és elnökválasztás előtt jöttek elő a vádakkal. A fiam tiszta, hiszen két év alatt sem találtak ellene semmit, pedig mindent százszor is kivizsgáltak és leellenőriztek. Mindezek után lehetetlen nem felismerni, mi folyik itt. Az pedig, hogy a fiamat is belerángatják, a legmocskosabb, amit csak tehetnek egy családdal.

– Száz százalékban bízik a fiában?

– Bízom a fiamban a véremmel és mindenemmel. De messzebbről kezdem. Ha a fiam netán megölne valakit, akkor is a fiam maradna. Persze azért, amit elkövetett, bűnhődnie kellene. A fiam sem mentesülhet ez alól. Ez a történet viszont hazugságra épül. Felvonultattak tanúkat. Tizenkettőt. Közülük a bíróság előtt tizenegyen mondták azt, hogy kényszerítették őket, hogy valljanak Ion Alexandru Tiriac ellen, visszavonták a vallomásukat, és közölték, hogy soha nem is találkoztak vele. Ez egy olyan kereszt, amit nekem cipelnem kell. A fiam viszont joggal mondta nekem: „Mindig eggyel több szendvicsem volt, mint másoknak. A legjobb iskolákba járhattam, a kaliforniai egyetemen diplomázhattam. Mindezért hálás vagyok. Viszont az az ár, amit ezért a névért kell fizetnem, túl nagy.”

– Egy dolog nem világos. Váltig állítja, hogy nincsenek politikai ambíciói, mégis úgy véli, hogy a fia elleni támadást a választások elé időzítették. Ezek szerint vannak, akik mégis tartanak attól, hogy politikusnak áll?

– Nem ezt mondtam. Csupán azt, hogy a választások előtt nekem mindig problémáim adódnak.

– A kettő ugyanaz.

– Meglehet. Tény, hogy túl sok a véletlen egybeesés.