Milliók tüntettek a francia városok utcáin több mint három héten át. A transzparenseken három betű virított: CPE. Az első munkavállalási szerződés francia nevének – premiére contrat d’embauche – rövidítése. A CPE Dominique de Villepin kormányfő törvényjavaslata volt, amely felhatalmazta a munkaadókat, hogy első munkahelyükön dolgozó 26 évesnél fiatalabb alkalmazottaikat indokolás nélkül elbocsássák. Április 10-én a francia kormány meghátrált az 1968 óta legnagyobb tömegeket mozgató ifjúsági lázadás előtt.
Meghalt, eltemették, ám a CPE körül kirobbant konfliktusnak komoly hatása lehet a 2007. május 7-én tartandó köztársaságielnök-választásokra. De Villepin kormányfő, Chirac jelenlegi elnök kiszemelt utódja, a kudarc óta kiesett a versenyből. Ma a favorit Nicolas Sarkozy, a kemény belügyminiszter, aki kerülte a konfliktust a tüntetőkkel. Hagyta, hogy Chirac és De Villepin „vigye el a balhét”. Néhány napja egy új trónkövetelő is feltűnt: Ségoléne Royal, népszerű szocialista képviselőnő, akinek ugyan országos rutinja nincs – de ő lenne az Élysée palota első női lakója.
Gömöri Endre.
TÁRSADALMI TANULSÁGOK. A személyi kombinációk azonban mégis másodrendűek és nem csak azért, mert a jövő év májusáig még sok víz folyik le a Szajnán. A CPE „halála” fontos társadalmi modell kérdéseket is felvet, amelyeknek európai – és ezen belül komolyan megfontolandó magyar – tanulságai is vannak.
1. A munkanélküliség (és különösen a 25 évnél fiatalabbaké) az egész európai gazdaság problémája. A francia munkanélküliségi ráta ma 9,5 százalék. A 25 évnél fiatalabbaknál, akikről a CPE terve szólt, sokkal magasabb: 21,7 százalék. Az Eurostat adatai mutatják, hogy ez utóbbi független az adott ország kormányának jellegétől, sőt, gazdasági teljesítményétől is. (A magyar adat 20,2 százalék, a német 15,5, a lengyel 35,0, a szlovák 30,4, az olasz 24,0 – de a svéd is 18,0, a finn pedig 20,0 százalék.)
2. Érdemben a CPE-ről: ma Franciaországban egyebek között ez a korosztály azért nem jut munkához, mert a magas minimálbér mellett a nem piackonform feltételek mértéktelenül nehezítik a felmondást. A CPE – a munkaerőpiac merevségét és így a vállalati kockázatot csökkentve – alkalmas lett volna a 25 éven aluliak munkanélküliségének enyhítésére. A tüntetőknek ennyiben tehát nem volt igazuk. (És téves volt az a média magatartás – nálunk is -, amely „automatikusan” egy tömegsztrájk oldalára áll, különösen, ha az konzervatív kormány ellen irányul.)
Kérdés: miért nem ismerték fel az érintettek, hogy a CPE – még vitatható részleteivel együtt is – új munkalehetőségeket kínál? Itt ér véget a tüntetők és támogatóik felelőssége. Mert a választ a francia társadalom mélye rejti. Pontosítva: az, amit Olivier Roy neves szociológus, a párizsi Centre Nationale de Recherche Scientifique egyik vezetője „francia érelmeszesedésnek” nevezett. Az eseményeket elemző esszéjében Roy a francia szklerózisról szólva alapvető tényezőnek a politikai elit elmeszesedését tartja. Kiemelkedő példaként említi, hogy Chirac elnök „amerikai hasonlattal élve Nixon ideje óta jelen van a francia politika csúcsain”. Majd Roy levonja az általános következtetést: „Nálunk az uralkodó elit legalább két évtized óta nem újult meg. Ennek következtében az üzleti világ és maga a társadalom is fagyott, mozgásképtelen állapotba került.”
IDŐSEBBEK ELŐNYBEN. A szklerózist Jacques Marseille, a Sorbonne gazdaságtörténet-professzora más érveléssel diagnosztizálta. Abból indult ki, hogy az utóbbi évtizedekben „az idősebb korosztályok nagyvonalú szociális juttatásokat csikartak ki, amelyek finanszírozását csak adósság felhalmozásával tudták biztosítani. Ma már ennek évi kamatterhe csaknem akkora, mint Franciaország teljes jövedelmiadó-bevétele.”
A szociológus és a gazdaságtörténész véleménye megegyezik. Először is, a fiatalság rádöbbent arra, hogy az idősebb generációk szociális túlbiztosítottsága szorítja ki őket a munkaerőpiacról. Ezért becsapva érzi magát; nem bízik sem az idősebbekben, sem a kormányban, sem az elitben. Másodszor: a francia fiatalok baloldali jelszavakkal, ám valójában konzervatív célokért tüntettek. Hiszen nem azt követelték, hogy az elit akadályozza meg a társadalom további elmeszesedését, hanem azt, hogy ők is az idősebbekéhez hasonló szociális garanciákat kapjanak. Nem reformot akartak, hanem részesedést egy rossz status quóból.
A keményebb következtetést Jacques Marseille vonja le. Szerinte jó esetben szétrobban a szklerotikus társadalmi-szociális modell, rossz esetben az elit megbékéltetési politikát folytat, elkerüli a kiadások csökkentését, és bekövetkezik a csőd. A Sorbonne gazdaságtörténészének végszava: „Új Bastille ellen kellene rohamot indítani. Ennek a Bastille-nak a falai mögött azonban ott búvik a franciák többsége.”
