Az egész világ suttogott és lábujjhegyen járt a múzeumokban, ez lett az etikett. És lehet ez bármilyen csacskaság, azért figyelemreméltó, hogy a laza, jókedvű, nyitott múzeumok trendje a gyarmattalan múltú Egyesült Államokból származik. Aztán átterjedt a rosszabb lelkiismeretű Nyugat-Európára is. Utazgatván, az utóbbi években egyre inkább élveztem ezt a másféle múzeumi életet, az élettel (és ifjúsággal) megtelt múzeumokat, és egyre irigyebb lettem: milyen jó volna nálunk is egy ilyen fordulat. Gazdag múzeumi butik, ahol turkálni lehet könyvek, albumok, műtárgy-csecsebecsék között. Hangulatos kávéház, ahol kávézni, üldögélni, diskurálni és ebédelni is lehet. Minden, csak nem szentély, emelkedettség, tisztes unalom.
Aztán úgy hozta a sors, hogy módomban állt, és 2002-2003-ban felgyorsítottuk a folyamatot. Nagy siker lett a „múzeumok éjszakája”, megszületett a gondolat, és aztán az első rendezvény, amikor nem popkoncerthez, hanem a „Monet és barátaihoz” kígyóztak a sorban állók a Hősök terén. És azóta is egyre több a nagyszerű és nívósan közönségcsalogató esemény, az új arculatú Szépművészeti Múzeumban kiállításról kiállításra nő az érdeklődés, mintha egy musical-színház költözött volna a patinás épületbe. A közönség visszajelez. Észrevette, milyen nagy változás történik. És hogy ez a változás érte zajlik. Sőt, ennek a változásnak ő a főszereplője.
De más is történik. A rendszerváltozás után az állam kezdett kivonulni a kultúra támogatásából, mondván: Amerikában sem támogatja a kultúrát az állam. Ama különbséggel, hogy ott már kialakult a magán-mecenatúra szerepe. Miszerint ha egy cég ad magára, presztízsére, eleganciájára, akkor támogatja a kultúrát, a profithoz szinte hozzátartozik ez a gesztus. Csakhogy nálunk 1990-ben még a gründolás zajlott, az újabb eredeti tőkefelhalmozás. Ki gondolt abban a nagy tülekedésben ilyesmire? Se pénz, se posztó, se erkölcsi imperatívusz. Aztán az állam is felismerte a súlyos helyzetet, és kezdett visszaöltözni a mecénási szerepbe. Ha nem is annyira, mint a pártállam, amelynek ez a szerep azért kellett, hogy bizonyítsa a nyugati civilizált világnak finom modorát és szalonképességét.
Sokat beszélgettünk e kérdésekről 1990 után barátilag valakivel, aki ma már a legsikeresebbek közé tartozik, sokágú gazdasági birodalom tulajdonosa. Azt mondtam, akkor lesz felnőtt ez a mi újkapitalizmusunk, ha a törekvők ráébrednek a kultúra támogatásának presztízshordozó mivoltára. Ma már ott tartunk, hogy az év legsikeresebb vállalatainak top-gáláját az üzleti világ jónak tartja a Szépművészeti Múzeumban rendezni. Sikeres barátom is élenjáró azok között, akik felnőttek ehhez a szerephez. Ő néha még észrevétlen is marad, anonim segít (ami több mint elegáns). Legutóbb pedig ugyancsak népes vacsorát rendezett ugyanitt, eredeti ötlettel spékelve: drink után és vacsora előtt kiváló műértők vezetésével kis csoportokban végig lehetett járni a legfrissebb szenzáció termeit, a spanyol festőóriások műveiben (képünkön) gyönyörködve.
És e szellemi kulinária után még a vacsora is pompásan sikerült a Soirée Kft. tálalásában. Nagyon tetszett (és ízlett) a divatoktól eltérő kínálat, például volt bátorságuk (helyesen!) pacalt, méghozzá kiválót, asztalra tenni. (Én imádom.) Az argentin steak is eltért a sablontól, akárcsak a különlegesen finom rák-kompozíció, és az édességek házi jellege. A hatalmas ión vagy dór vagy korinthoszi oszlopok méltóságteljesen nézték a szellemi után a testi kulinária örömeibe feledkező műértő közönséget.
