Mezős Tamás

– Feltételezem, nem dobta fel a Király utca 40. alatti ház lebontása körül kialakult hercehurca.

– Nem, de inkább amiatt haragudtam, hogy pont a Király utca 40-ből lett ügy, miközben 3,5 ezer historikus épület van hasonló állapotban Budapesten. Mivel azt gondolom, ebből a halmazból nem szabadna csupán egyet kiragadni, nem tudom ezt az egy házat önmagában sajnálni. Mindet meg kellene menteni. Budapest értékét ugyanis az a XIX. század végi, XX. század eleji épületegyüttes adja, amely a Duna és a Hungária körút között húzódik. Ilyet pedig legközelebb Buenos Airesben talál.

– Azt hittem, képes örülni az egyéni sikernek.

– Nézze, én felkérésre két műemlékvédelmi törvény módosításában működtem közre. A budapesti épületek esetében egy új, speciális védelmi kategória bevezetését javasoltam a jelenlegi gyakorlatban alkalmazott szelektív-egyedi védelemmel szemben. Azzal érveltem, hogy az eredeti utcai szárny, homlokzat megtartása és felújítása mellett új használati tereket lehetne kialakítani. Az ötleteimet mindkétszer kihúzták a tervezetből.

– Ez sajnálatos, de azt hiszem, még mindig nem értjük egymást. Ami a Király utcai ügyben szerintem precedens értékű, az nem csupán az, hogy a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal leállította a bontást, és részt vállalt a helyreállításban. Hanem az, hogy az egész balhé egy szemben lakó dokumentálása nyomán vált üggyé, és egy civil szervezet verekedte ki a bontás leállítását. Ismer hasonló érdekérvényesítő sikert hasonló ügyben?

– Nem. De megnyugtatom, nincs annyi civil szervezet, amely ezt a 3,5 ezer házat megmentené. Ezek felújítására 2000-es áron 6 ezer milliárd forintra lett volna szükség. Ehhez képest a főváros évente 6 milliárdot biztosít hasonló célra. A szakma figyelmét kellene tehát végre ráirányítani a problémára. Az én javaslatom e tekintetben az lenne, hogy egy évig ne bontsunk semmit: lépjen életbe moratórium. Gondolkodjunk uniós pénzszerzésben, higgyünk a vállalkozói tőkében és építsük újjá közösen a várost.

– Szép lenne, mindenesetre már az is üdvözlendő, hogy a lakosságnak szemet szúr: egyesek milyen brutális módon trancsírozzák szét a történeti belváros szövetét.

– Az önkormányzatoknak nincs jogi eszköz a kezükben, és pénz se áll a rendelkezésükre az épületek rendbetételére. Más választásuk tehát nincs, mint a privát tőke bevonása, amelynek anyagilag nyilván érdeke a maximumot kihozni egy épületből.

– Furcsaságok mindig adódnak. Nemrég szó volt arról, hogy Budán a hamarosan luxusingatlanoknak helyet adó, panorámagyilkos SZOT-üdülőre még két szintet húzna a vállalkozó.

– A SZOT üdülő eleve nem oda való, úgyhogy szerintem ne az emeletek számán vitatkozzunk.

– Rendben, akkor elárulja, melyik budapesti épület felett kongatná meg a vészharangot?

– Talán a XII. kerületben, a Béla király úton a Fácános vendéglőért… Több konkrétumot addig fölösleges citálni, amíg 40 kilométer aládúcolt függőfolyosó van Budapesten. Ezek jelentős részét pedig nem azért kell sürgősen elbontani, mert kész a tatarozás, hanem mert elkorhadt a dúc.

– Műemlékvédőként olykor elégedett? Például akkor, amikor a szállodarekonstrukciókat mustrálja, ahol az utolsó szög is oda van beverve, ahová eredetileg tervezték?

– Ezek ritka kivételek, számuk pedig kevés. Ahhoz, hogy több ilyen lehessen, a törvénykezésben kellene beállnia változásnak. Ha ez megtörténne, egy-két évtized alatt rendbe lehetne tenni a várost.