A városban teltház, az ország a zsenit ünnepli – ki-ki a maga módján. Míg egy kávézóban a szomszédos asztalnál valaki éppen azt reklamálja, hogy a kedvenc napilapja több mint húsz oldalon foglalkozik a zeneszerzővel, a szemben lévő pékségben szívélyesebb a készülődés. A zenekedvelő személyzet a születésnapon a perectésztát violinkulcs-formára kanyarintotta, és az alkotók közül kettő azon mesterkedik, hogy a sokadik ilyen remekművet is kilógassa a kirakatba. A finomság elkerüli az öregúr figyelmét, aki a zongorabillentyűt utánzó sálat igazgatja a nyakán elmélyülten. Később ismét találkozom vele, ezúttal Mozart szülőházában, ahová – mondják – el kell menni, mert az ismert amerikai rendező, színpadi látványtervező, designer, képzőművész, Robert Wilson pukkasztja sajátos hangvételű kiállítással a polgárt. Az idegenvezető, aki örül, hogy az egész évben nyitva tartó kiállítás mellett a hagyományos tárlat is létezni tud, kevés meggyőződéssel a hangjában méltatja a nyitó installációt, ahol a gyermek testű, de felnőtt arcú Mozart, egy bölcsőben fekszik holtan, fekhelye fölött pedig egy kék neon glória világítja az arcát.
Magas ez nekem – gondolom, és örülök, amikor látom, ezzel más is így van. A reggeli idegenvezetésen egy reverendás pap sem érti, hova csöppent, látom, bocsánatkérően hányja magára a kereszteket a kiállítás egésze alatt. Nincsenek effajta értelmezési problémák a zeneszerző lakóházában, amely szintén múzeum, és a salzburgi Mozart-zarándokút kötelező állomása, pláne, ha az ember nem jut be a város legkívánatosabb koncertjeire, amelyekre jóformán már csak emberéletek árán lehet jegyet szerezni. A kiállítás korrekt, ám gondolatébresztőnek semmiképpen sem mondható. Némileg izgalmasabb az új érseki rezidenciában berendezett Salzburg múzeumban nyílt Viva Mozart! tárlat. A koncepció ezúttal érthető. A kiállítás vezérfonala: Mozart tisztelői a zeneszerző születésnapi ünnepségét készítik elő. A multimédiával gazdagon meghintett interaktív kiállítás bepillantást, illetve visszatekintést enged a látogatóknak Mozart salzburgi éveire, mai szemmel nézve. Magunk is kipróbálhatjuk a hajdani tánclépéseket, vagy épp megízlelhetjük a korabeli ízeket a Mozart-kor receptjei alapján készült finomságokban.
A Bécsi Filharmonikusok tartotta nyitóesemény főpróbájára azért bejutottam (a hangversenyre 2004-ben lehetett jegyet igényelni). Az élmény leírhatatlan, a közönség dobog a lábával, és alig akarja elengedni Riccardo Mutit és a zenekart. A nézőtér harmadát japán turisták töltik meg. A taxistól tudom, hogy a japánok 10 millió euróval támogatták az éves rendezvénysorozatot. „Ha már nekik nincs ilyen jó, megvették maguknak a mi zeneszerzőnket” – büszkélkedik a sofőr, majd feljebb tekeri a hangerőt. A magnójából, ha nem is Mozart, de fuvolaversenyek szólnak. Később bevallja, maga is műkedvelő zenész. Én pedig konstatálom: a város hangjegyekkel fertőzött. Már hazafelé tartok, amikor a vonaton a mellettem ülő lány felteszi a lábát barátja ölébe. A zoknin kotta, mire a fiú csak annyit kérdez: „Elénekelhetem a zoknid”?
