Fejlett piacgazdaságokban meglehetősen szokatlan lépésre szánta el magát a gazdasági miniszter a fizetésképtelenség szélére sodródott Transelektro állami megsegítésével. Furcsa lépés ez, és nem is csupán azért, mert egy gazdasági miniszternek elsősorban a makro- és nem a mikrogazdaságban kellene szerepet játszania.
Az egyik magyarázat, miszerint a Transelektro a magyar gazdaság egyik meghatározó társasága lenne, nem állja meg helyét. A száz legnagyobb magyar vállalat listáján nem is szereplő cég honlapján található 2003-as konszolidált beszámoló szerint (újabbat az Igazságügyi Minisztérium céginformációs rendszerében sem találtunk) az akkori nettó árbevétel mintegy 30 milliárd forintot tett ki. Ezzel a teljesítménnyel mind a tavalyelőtti, mind a tavalyi 100-as listából kimaradna.
TURI FERENC, a Capitol Consulting Group partnere
Ráadásul e listából kitűnik, hogy az összesített nettó árbevétel 75 százalékát az első 39 cég adta, s ez alapján – csakúgy, mint foglalkoztatottság vagy export tekintetében – a Transelektro szerepe kifejezetten jelentéktelennek minősíthető. Így tehát meglehetősen furcsa, hogy a magyar gazdaság egésze tekintetében elhanyagolhatónak minősíthető cég sorsa ügyében a miniszter – vajon saját meggyőződéséből, vagy inkább kormányzati sugallatra? – személyes tárgyalások sorozatát vállalta magára. Teszi mindezt egy olyan cég esetében, amelynek működése – a híradások szerint is – a sorozatos tulajdonosi és menedzsment hibák, valamint a számára kedvezőtlen makrogazdasági folyamatok miatt lehetetlenült el.
ROSSZ ÜZENET. Mindez furcsa, mert rossz üzenetet küld a gazdaság szereplőinek, és a legjobb esetben is kérdések sorát veti fel. Például, hogy egy versenyiparág viszonylag súlytalan magánszereplője megmentésében mi keresnivalója van a politikának? Miért kell a gazdasági miniszternek személyesen kezdeményezni és lebonyolítani a hitelező bankokkal folytatandó tárgyalásokat? Miért kell a gazdaságpolitika fő alakítójának a Transelektro kinnlevőségeinek faktorálásával foglalkoznia? És ha a gazdaságpolitika vezetője e cég megmentésével tölti napjait, akkor miért nem foglalkozik például a híradások szerint szintén igencsak rossz állapotban lévő NABI vagy Globus sorsával?
A gazdaságpolitikának nagy felelőssége van abban, hogy a ma középkategóriás, korábban klasszikus iparágakban működő magyar cégek egymás után kerültek-kerülnek nehéz helyzetbe. Ezeknél a vállalatoknál a hagyományos vezetői stílus, a modern és életképes hosszú távú stratégia hiánya, valamint a rossz prioritások miatt elhanyagolt belső rendszerek téves stratégiához, és a reakcióidő lelassulásához vezettek. Ezt a folyamatot a gazdaságpolitikai vezetésnek illett volna előre látnia, és oktatással vagy egyéb módon kellett volna e kérdéssel foglalkoznia még az uniós csatlakozást megelőzően.
KÉRDŐJELEK. A Transelektro esetében például nagy kérdés, hogy eleve miért lépett be a korábbi kulcstevékenységétől nagymértékben eltérő ingatlanfejlesztő és -finanszírozó (!) piacra? Egy saját definíciója szerint is tőkehiányos cég hogyan szánhatja rá magát arra, hogy egy tipikusan nagy tőke-lekötöttséggel járó, lassan telítődő és kifejezetten hosszú megtérülési idejű, a likviditást negatív módon befolyásoló versenypiacra lépjen be új szereplőként? Ez vállalatvezetési szempontból aligha volt jó húzás. Ugyanakkor az igen értékes elemekkel rendelkező ingatlanfejlesztő és -kezelő holding most felhasználható lenne a reorganizáció finanszírozására, ám ezt a tulajdonosok nem óhajtják, állja inkább a költségeket az állam, no meg a hitelező bankok és a beszállítók. Mi motiválta tehát valójában az ingatlanos cég idejekorán történt különválasztását a gyengélkedő ipari csoporttól? Hiszen most éppen ez a különállóság teszi lehetővé, hogy ha az utóbbi bedől, a tulajdonosok kezében még maradjon vagyon.
Amennyiben az állami segítség hátterében az informális lobbierő vagy a közeli választás indukálta gazdaságpolitikai populizmus állna, ez nagyon komoly következményeket vetítetne előre. Azt jelezné egyrészt, hogy a gazdaságpolitika vezetői szelektálnak a cégek között, s a számukra kedveseket extra módon is megsegítik. Másrészt azokat a nézeteket igazolná, amelyek szerint a gazdaságpolitika még mindig nem a makrogazdasági szinten valóban fontos kérdésekkel foglalkozik, hanem a jól kommunikálható operatív válságmenedzser szerepében tetszeleg. Az egyenlő elbánás elve jegyében, csak remélni lehet, hogy nem ez a helyzet.
