Megfér-e egymás mellett – mi több: egymásba ágyazva – össze nem illő valóságdarabkák, miközben úgy érezzük, hogy mindig is összetartozónak kellett lenniük? Állíthatunk és kérdezhetünk-e egyszerre ugyanazzal a mondattal, ugyanazokkal a szavakkal? Lehet-e egy kép megnyugtatóan felzaklató vagy provokatívan csendes szavú?
Dániel András – a Figyelő művészeti vezetője és egyik grafikusa – legújabb festményei láttán a fenti kérdésekre az ember hajlamos igennel válaszolni. A Semmi baj című tárlat vásznain valahonnan ismerősnek tetsző, szép, nyugodt, néma alakok láthatók, távolba révedő tekintetekkel, akiken érezni, hogy egyaránt átélték a múltat, megélik a jelent, de valójában a jövőben léteznek.
Abban a jövőben, amely – abszurd képzettársításként? fenyegető álomként? furdaló lelkiismeretként? vigaszként? – ott álldogál a tenyerükben, ott gubbaszt az ölükben, vagy éppenséggel megpróbálja eloltani azt a tüzet, amely sárgásvörös prémként világít meztelen vállukon. S amely tüzet nyilvánvalóan képtelenség valaha is eloltani.
Dániel András: Semmi baj •Godot Galéria, Budapest • Január 28-áig
