Kezdettől a szilárd és inflációmentes közös pénz mellett tették le a voksot a monetáris unió megalkotói. Az Európai Unióban a politikai alkuk is ennek jegyében születtek. A szilárd pénznek feltétele a fenntartható pénzügyi stabilitás megteremtése valamennyi részt vevő országban. A pénzügyi stabilitás alapvető követelményeit és mutatóit a maastrichti kritériumokban (a belépni szándékozóknak), valamint a stabilitási és növekedési paktumban (a tagoknak) rögzítették, s azokat szigorúan számon kérik.
LESODRÓSVA A PÁLYÁRÓL. Az euróval szemben gyakori érv, hogy a szükséges pénzügyi stabilizáció fejlesztési-növekedési áldozatokkal jár együtt. A fiskális-monetáris stabilitás/stabilizáció, illetve a strukturális modernizáció valójában nincsenek ellentétben egymással. Fenntartható növekedés csak alacsony inflációval és egyensúlyi költségvetési hiánnyal lehetséges. Ezt az elmúlt évek tapasztalatai egyértelműen bizonyítják a magyar gazdaságra vonatkozóan is. Magyarország 2001 után lesodródott a fenntartható gazdasági növekedési pályáról, annak ellenére, hogy az 1995-ös pénzügyi stabilizáció után úgy tűnt, képes lesz hosszabb távon azon maradni. Visszatérésünk erre a pályára európai felzárkózásunk érdekében halaszthatatlan.
PALÁNKAI TIBOR, a Budapesti Corvinus Egyetem professzora
Az önálló monetáris politika fenntartása (a valutaárfolyam leértékelésének lehetősége) illúzió. A hosszabb távú felzárkózás szempontjából az árfolyam-politika nem fejlesztéspolitikai eszköz. A leértékelés versenyképesség-javító hatása csak átmeneti, s a tapasztalatok szerint néhány hónap alatt elolvad. A leértékelés csak a nagy hazai inputú ágazatoknak nyújthat átmeneti – adott esetben konjunkturális szempontból fontos – segítséget.
A maastrichti kritériumokban és a stabilitási paktumban meghatározott egyensúlyi szempontok ugyanakkor ténylegesen restriktívek és deflációhoz vezethetnek. Az elmúlt évek tapasztalatai egyre inkább erre utalnak. Nem vitatom, hogy az eurózóna szerény növekedési teljesítménye elsősorban éppen a pénzügyi stabilitás megteremtése (a strukturális reformok) sikertelenségének a következménye, mégis ezzel együtt a fenti tétel is érvényes. A monetáris unió adott konstrukciója (stabilitási paktum), valamint a tagországok gazdaságának dinamizálása és a globális versenyképesség javítása (lisszaboni program) nincsenek összhangban egymással. Ezek a követelmények (maastrichti kritériumok) még kevésbé vannak összhangban az újonnan csatlakozó országok sajátosságaival és érdekeivel, nem szólva azokról az elvárásokról, amelyeket a csatlakozási szerződések (infrastruktúrafejlesztésben vagy környezetvédelemben) előírnak.
Túl merev és deflációs veszélyeket hordoz az Európai Központi Bank (ECB) által meghatározott 2 százalékos inflációs plafon. Nem felel meg az új csatlakozók feltételeinek sem. A felzárkózó országok esetében az inflációs „többleteket” még az ECB is „normálisnak” ismeri el. Szerintem az árstabilitásnak prioritást kell adni, de egyetértek azokkal a véleményekkel, amelyek szerint a merev inflációs célok helyett ezt inkább az „egyensúlyi inflációval” kellene értelmezni. Ennek nagysága a termelékenység növekedésének függvénye. Azt kellene célul kitűzni, hogy az árnövekedések ne haladják meg a termelékenység növekedését.
IRREÁLIS KÖVETELMÉNY. A költségvetési hiány plafonja is merev (3 százalék), nem is beszélve a stabilitási paktumban megfogalmazott „kiegyensúlyozott” költségvetés követelményéről. Ennek deflációs, recessziót mélyítő hatásai számos tagország (Franciaország, Németország) esetében viszonylag egyértelműnek bizonyultak. Költségvetési többletnek különben is csak az adósságcsökkentés esetében van értelme. Az a véleményem, hogy velünk szemben a kiegyensúlyozott költségvetés célja teljes mértékben irreális a felzárkózási növekedés, az EU követelmények teljesítése (infrastruktúra és környezetvédelem hatalmas forrásigénye), és a forrás-bevonás maximálása (társfinanszírozási követelmények) mellett. A megtérülő fejlesztő beruházások nem táplálják az eladósodottságot. Ha azokat hatékonyan használják fel, s nem vezetnek az egyensúly megbomlásához, akkor nem fenyegetik a pénzügyi stabilitást.
A maastrichti kereteket meghatározó háttérszámítások kapcsán nem szabadna megfeledkezni a gazdasági növekedésről. Amikor a 3 százalékos költségvetési hiányt és a 60 százalékos eladósodottságot meghatározták, akkor ehhez, az EU-ban hosszabb távon jellemző és várható 2,5 százalékos növekedéssel számoltak. A modellszámítások szerint a 4 százalékos gazdasági növekedés mellett, ami Magyarországra és az új tagországokra a leginkább jellemző mutató, a költségvetési hiány lehetne magasabb, s elérhetné akár a 4 százalékot.
Az a véleményem, hogy létezik, és megtalálható az az egyensúlyi konstelláció, amelyben a pénzügyi stabilitás, illetve a fenntartható és felzárkózó növekedés összhangja biztosítható. Ez a maastrichti kritériumok és a stabilitási paktum kritikai felülvizsgálatát igényelné. Az eurózóna idáig egyelőre csak a gazdaságpolitikai koordináció kőkorszaki szintjéig jutott el. Ki lehetne – és kellene – alakítani a pénzügyi és gazdasági stabilitás komplex mutatórendszerét, amivel az adott országok sajátosságainak megfelelően lehetne finomra hangolni a követelményeket és a teendőket. Ez nyilván komoly erőfeszítéseket igényelne, s az ellenőrzés, és számonkérés is lényegesen megnehezülne. Az egyébként viszonylag korlátozott és nem kielégítő kompetenciákkal felruházott bürokráciáknak jobban megfelel a követelmények, az ellenőrzés és a szankcionálás lehető legegyszerűbb megfogalmazása és számonkérési lehetősége. Nem véletlen a túlbiztosításra való törekvés és a ragaszkodás a maastrichti „kőbaltához”.
EURÓCSATLAKOZÁS: MINÉL HAMARABB. Minden elemzés azt támasztja alá, hogy Magyarország az eurózónához való minél hamarabb történő csatlakozásban érdekelt. Az euró 2010-es bevezetési határidejének tartása többfrontos harcot igényel. Magyarország nem teljesíti a maastrichti kritériumokat, s ezek érdekében átfogó strukturális reformokra lenne szükség. Általános az egyetértés, hogy ez az államháztartás, az egészségügy és az államigazgatás széles körű reformját igényli, s ezek végrehajtása halaszthatatlan. Fontos lenne, hogy a főbb társadalmi szereplők és pártok között egyetértés alakuljon ki a reformok végrehajtásában. Egyfajta társadalmi szerződésre lenne szükség Magyarország jövőjéről. Ha valamiben szükség lenne „nemzeti minimumra”, vagy akár „garancia-törvényre”, akkor az ez lenne. Mindez új típusú gazdaságpolitizálást igényelne.
Meg kellene nyerni a társadalmat az euró bevezetése érdekében. Sokan hiszik, hogy az euróért szociális áldozatokat kell hozni, és azok a bevezetés halasztásával megspórolhatóak lennének. Pedig nem ez a helyzet. A reformok halasztgatása csak további többletköltségekkel jár, s elesünk azok előnyeitől. Európai szociális modell csak a dinamikus és globálisan versenyképes gazdaság alapjain valósítható meg. Fordított összefüggés nincsen. Bármennyire is jogosak a szociális igények, ha azoknak nincs meg a tartós fedezete, akkor később többszörösen kell fizetni érte. Sokan félnek az euró miatti általános áremelkedéstől. Amiként EU-taggá válásunk nem igazolta a hasonló aggályokat, úgy az euró esetében is várhatóan ez lenne a helyzet.
A SZAKSZERŰ ÉRVELÉS SEGÍTHET. Meg kell vívni a harcunkat az európai intézményekben (Európai Bizottság, Ecofin, ECB vagy Európai Parlament). Reálisan nem sok esélyt látok arra, hogy a maastrichti kritériumokat a kedvünkért formálisan módosítsák. Ennek jogi korlátai (az alapszerződések) adottak. Kétségtelenül mi vagyunk kérelmező pozícióban, s nem lenne célszerű, ha úgy tűnne, hogy a fellazításért akarunk lobbizni. Az anomáliákra azonban határozottan fel kell hívni a figyelmet, s ha szakszerűen és meggyőzően érvelünk, akkor annak igenis lehet konkrét hozadéka.
A múltban gyakran elhangzott, hogy a kritériumokat szigorítani kellene velünk szemben, vagy legalábbis azokat esetünkben nagyon szigorúan kell alkalmazni. Ennek jó táptalapja a bővítés ellenes hangulat számos régi tagországban. A delokáció (Figyelő, 2005/46. szám), a bér- és szociális dömpingről szóló vádak, a munkahelyek féltése mindehhez hozzájárul. Különös veszélye lehet a szigornak határérték-közeli esetekben. Mindenfajta szigorítást a leghatározottabban vissza kell vernünk.
A stabilitási paktum rugalmasabb alkalmazására megszülettek a döntések, miért lenne ez kizárt a maastrichti kritériumok vonatkozásában?! Nem közömbös, hogyan határozzák meg az inflációs célt, vagy mi számít be a 3 százalékos költségvetési hiányba. A rugalmasabb értelmezéssel és alkalmazással a merev feltételeket úgy lehetne oldani, hogy közben sem a stabilitási követelmények, sem a felzárkózási céljaink nem sérülnének.
Érdekeink érvényesítésére vannak lehetőségeink, de egyedül korlátozottak. Érdemes a szélesebb visegrádi együttműködés lehetőségeit megvizsgálni. Eddig Visegráddal nem sokra jutottunk; miközben mindenki tudja, hogy veszélyes kimaradni, vagy különösen utolsónak maradni, a közös belépésben aligha valószínű, hogy egyezségre lehetne jutni. Senki nem vállalja, hogy a másikra várjon csak azért, mert az még nincs készen. Ugyanakkor a feltételek ügyében súlyos közös érdekeink vannak. Ha együtt lépnénk fel (akár másokkal is), javíthatnánk esélyeinket érdekeink érvényre juttatásában.
Végül, de nem utolsósorban meg kell őriznünk a befektetők bizalmát. Fontos lenne, hogy a további leminősítéseket elkerüljük. Az eurós eladósodásunk már kritikus mértékű. Az eurózónában való sima landolásunk (soft landing) érdekében nem lenne jó, ha a következő években spekulációs támadás célpontjává válnánk.
