Bábu vagy, bábu vagy, valaki irányít – énekelte a nyolcvanas évek elején a KFT együttes. Mint nemrégiben egy tévéműsor utánajárt, szerzői eredetileg szerelmes dalnak szánták a szöveget, amely azonban a kor sajátos, áthallásos légkörében szinte ellenzéki indulóvá nőtte ki magát. Ki ne akart volna elszabadulni a zsinórokról, amelyeket a paternalista állam mozgatott? Olyannyira, hogy egy korabeli közvélemény-kutatás szerint a magyarok 72 százaléka 1991-ben még azzal is egyetértett: a dolgozók fizetését ne az állam, hanem a piaci viszonyok határozzák meg. Elegük volt a szocialista embereszményből. Ugyanezzel az állítással az idén már csak a megkérdezettek 44 százaléka azonosult…
A gondoskodó állam iránt ma erős a nosztalgia – ez derül ki a Medián által lapunknak készített felmérésből is. A magyarok nagy többsége ugyan kisebb államot szeretne, de attól viszont kiterjedt törődést vár el, olyat, amilyenbe a kádárizmusban beleszokott. „Félő, hogy az állam szerepvállalását – éppen a szovjet korszak neveltetésének hatására – sokan csak paternalista szocialista gondoskodásként tudják elképzelni” – figyelmeztetett még egy ezredvégi tanulmányában Glatz Ferenc. Történészi távlatokból nézve érthető reakció ez arra, hogy megint kileng az inga. Az elmúlt századokban ugyanis Glatz szerint a magyar állam hol a munkaadók és a tulajdonos, hol pedig a munkavállalók érdekében szabályozott túl. A kádári korban „szociális gondozottá” tett, cserében politikai és véleményszabadságától megfosztott, a versenytől elszoktatott munkavállaló most azzal szembesül, hogy a gyors gazdasági fellendülés érdekében a tőke javára történik túlszabályozás. Ki mástól is várhatna az átlagpolgár védelmet, mint a helyzetet létrehozó államtól? Kis magyar tudathasadás.
Nálunk a társadalom gyakorlatilag ma is védtelen az üzleti világgal, s az állammal szemben is, amely egy óriási bürokrácia, mindig az éppen kormányon lévő párt uralma, irányítása alatt – állítja fel diagnózisát Hankiss Elemér is. „A kiszolgáltatottság legfőbb oka a társadalom szervezetlensége, az, hogy felülről kell várnom a segítséget, mert más védelmem nincsen. Ez magyarázza az állam felé fordulást” – teszi hozzá a szociológus, aki szerint azonban nem egyszerűen magyar, vagy közép-európai sajátosságról van szó. Olyan országokban van kiterjedt igény erre a fajta gondviselő államra, ahol a polgároknak nincs lehetőségük a maguk megvédésére, érdekérvényesítésre. A skandináv térségben például, ahol valóban kiterjedt védőháló van, az emberek nem felülről várják a segítséget. Ott olyan jól szervezett társadalmak vannak, amelyek maguk határozzák meg, hogy az állam mit tegyen. Évszázados hagyománya van az erős önszerveződésnek és közösségi segítségnek. Az evangélikus egyház a társadalom minden tagjának védelmet kínált, míg Magyarországon a vármegyék csak a nemesek érdekeit képviselték. Az átlagembereknek nem voltak olyan szervezeteik, amelyek meg tudták volna védeni őket a saját uraik, illetve az általuk fenntartott adminisztrációval szemben.
Glatz Ferenc meglátása, hogy a magyar állam az ezeresztendős történelme során kiemelt társadalmi modernizációs szerepet kapott – a reformok nem alulról indulnak, hanem felülről. A történelmi örökség következménye pedig az, hogy ma is egyedül az állam, illetve az annak intézményeit feltöltő politikai pártok vannak abban a helyzetben, hogy kezdeményezzék a változást.
Napjaink nagy kérdése, hogy lesz-e idő megvárni, amíg az államot megjelenítő politikai erők rászánják magukat a mélyreható változtatásokra, avagy a külső körülmények drasztikus romlása kényszeríti majd ki azokat. A társadalom legkülönbözőbb szegmenseiben már megfogalmazódott, hogy a kialakult állapotok tarthatatlanok és finanszírozhatatlanok, közmegegyezésre lenne szükség: az állam szerepének, az intézményrendszernek az átgondolására, de a politikai harc logikája egyelőre egészen más mederbe tereli a közbeszédet. Nem arról szól a választási kampány, hogy milyen közfeladatok ellátásához mekkora államot kellene működtetni, s nem készít fel a közfinanszírozás rendbetételének megpróbáltatásaira sem. Ehelyett elhiteti, hogy ellentételezés nélkül van lehetőség a radikális adócsökkentésre, s hatósági árakkal sikerülhet megállítani a határon a világpiac begyűrűzését. A politikai gondolkodás egyik tünete az is, hogy a magánosítási folyamat zárószakaszában nagyobb indulatokat gerjeszt a privatizáció, az állami vagyon mértékéről szóló vita, mint a kilencvenes évek egymást követő, különböző indíttatású és kivitelezésű értékesítési hullámai idején.
Kisebb államra van szükség – visszhangozza a politika azt, amit a választópolgár hallani akar, anélkül, hogy hozzátenné, milyen reformokkal, milyen területeken akarja visszább fogni az állam feladatait. Reszkessetek, bürokraták! – harsog a koncepciótlanságból következő népszerű választási jelszó. Ám a hasonló méretű uniós tagállamok többségében arányaiban alig, vagy egyáltalán nem kisebb az azonos paraméterek alapján összehasonlított közszféra, mint nálunk. Igaz, összeállításunkban is többféle szám szerepel, egészen a közalkalmazottakkal (egészségügyiekkel, tanárokkal és másokkal) együtt számított 800 ezres létszámig. Erre hivatkozva repkednek a levegőben 100-200 ezer fős leépítések kampányígéretei. De nem véletlen, hogy egy olyan szakember, mint a kormányzati átalakítás feladatával megbízott Sárközy Tamás, e vonatkozásban még hozzávetőleges számokról sem hajlandó találgatásokba bocsátkozni. Az új kormány szervezeti felépítéséhez és végiggondolt hatásköreihez kellene majd ugyanis hozzárendelni az apparátus nagyságát és nem fordítva, ismét csak a fűnyíróelv alapján. Hiszen az elmúlt három évben ez működött, s a kampányszerű leépítési nekibuzdulások ellenére a közszféra létszáma alig csökkent, a végkielégítésekre viszont több tízmilliárd forint ment el.
A modernizációnak a költségvetés jelenlegi állapota ellenére sem a pénzhiány a legfőbb akadálya. Jó példa erre a kellő propagandával beharangozott e-kormányzat, az elektronikus ügyintézés megvalósulása. A költséges infrastrukturális beruházások java részén előbb sikerült túlesni, mint a használatukat biztosító szabályozás megalkotásán és összehangolásán, a szolgáltatások megteremtésén. A rendszer egyelőre kihasználatlan, ékes bizonyságául annak, hogy az államapparátusnak nem is annyira a mérete a nyomasztó, mint inkább a működésképtelensége. Szóval, ha az elvet elfogadjuk is, hogy kisebb és olcsóbb államra lenne szükségünk – ezt sürgeti ma az állampolgárok közel kétharmada -, mit kezdjünk azzal az ellentmondással, hogy ennél többen vagy legalább ennyien gondolják azt: továbbra is kizárólagosan állami feladatnak kell maradnia a nyugdíjellátásnak, a szociálpolitikának, a közbiztonságnak, az oktatásnak, a munkanélküliség elleni fellépésnek, az egészségügyi ellátásnak, a közlekedés fejlesztésének? Hogyan mer majd belevágni az átalakításokba a választások után bármely kormány, ha az elmúlt tizenöt év alatt az öngondoskodás, a személyes felelősségvállalás alig vert gyökeret a magyar társadalomban? Másfelől: azokon a területeken, ahol a közvélemény már elfogadja az állam visszavonulását – például a kultúrában -, ott megteheti-e a kormányzat, hogy a kezét feltartva távozik, mielőtt megteremtené a közvetett finanszírozás szabályozási környezetét, felkeltve a magántőke érdeklődését?
Egyelőre tehát az a helyzet, hogy a választópolgár gondoskodó államot igényel, a két nagy párt frontvonalban kampányoló politikusai pedig gondoskodó államot ígérnek. A hátországban lévők ugyan mondogatják, hogy bárki nyerjen is, azonnal hozzá kell kezdenie a költségvetés rendbetételéhez, az önkormányzatok reformjához, a nagy elosztórendszerek felülvizsgálatához, de mindez alig érinti meg a 13. havi nyugdíjra, előbb áfa-, majd radikális adócsökkentésre, olcsóbb áramra hangolt köztudatot. A kampány eddigi menete nem arra készít fel, aminek a választások után óhatatlanul be kellene következnie, éppen ezért nagyon megnehezíti a győztesnek, hogy saját elhatározásából, külső kényszer nélkül meglépje a szükséges lépéseket.
A hazai és a külső elemzők többnyire ezért is szkeptikusak, hajlamosak a jövő évet leírni a változások szempontjából. Sőt, december elején az Economist Intelligence Unit egyenesen arra a megállapításra jutott, hogy még 2007 is a költségvetési túlköltekezés, vagyis a terebélyesedő állam éve lesz.
A fordulathoz ugyanis az kellene, hogy bármelyik párt nyerje is 2006-ban a tavaszi erőpróbát, már másnap gőzerővel nekiálljon az őszi önkormányzati választások elvesztésének. Horn Gábor SZDSZ-es ügyvivő lapunkban általánosságban utalt a politikai holdudvaroknak a reformot fékező erejére, egy rádióműsorban viszont már 5-10 ezer „pártkatonára” tette azoknak a számát, akiknek a jövőjét egy önkormányzati reform veszélyeztetné. Gyanítható tehát, ha a tavaszi győztes ősszel dupláz, úgy ez a kritikus tömeg érintetlen marad. A zsákmányszerzők lobbiereje pedig egy ideig még tovább konzerválhatja az alacsony hatékonyságú, működésképtelen, nyomasztó költségvetési hiányt termelő államot, amely egyre kevésbé alkalmas a társadalom által igényelt egyébként is fenntarthatatlanul széleskörű gondviselésre.
