Egy esztendővel ezelőtt az évzáró krónikának azt a címet adtam: „Egy befejezetlen év”. Az idén erős volt a kísértés, hogy egyetlen szót tegyek a tavalyi cím elé: „Még egy befejezetlen év”. Annyiban logikus lett volna, hogy minden év befejezetlen, hiszen 2006 januárjában (akárcsak 2005 első hónapjában) történhet valami, ami érvényteleníti mindazt a bölcsességet, amit az esztendő értékelése során összehordtam.
Igen, ez a cím logikus lenne ugyan, de nem karakteres. Márpedig 2005 igencsak karakteres – hogy ne mondjam: éles arcélű – év volt. Sok minden megérett az idén, ami tavaly még homályosnak látszott. Így hát eszembe ötlött az amerikai kritikai realizmus egyik alapműve, John Steinbeck: Érik a gyümölcs című regénye. Nem lenne rossz cím – gondoltam. Azután rádöbbentem, hogy a magyar kiadás tulajdonképpen meghamisította a könyv eredeti címét, amely így hangzott: The Grapes of Wrath. Magyarul: A harag gyümölcsei.
Felesleges volt megszelídíteni a harmincas évek Amerikájának nagy szociológiai kríziséről szóló klasszikus címét. Éppen így: felesleges megszelídíteni a 2005-ös esztendő karakterét. Ami ebben az évben megérett, az valóban a politikai és társadalmi harag gyümölcse. Ezért került ennek a szerény krónikának az élére a Steinbeck-regény eredeti címe. Meggyőződésem ugyanis, hogy ez kifejezi a hátunk mögött hagyott 52 hét eseményeinek karakterét.Kezdetnek lássunk emlékeztetőül néhány kiemelkedő eseményt, idősorrendben az év első hat hónapjából. Jellegzetessége ugyanis 2005-nek, hogy a második félévben kibontakozó változások feltételei már január eleje és június vége között világosan kivehetők voltak.
JANUÁR-FEBRUÁR. Az év első napjait mindjárt egy gigantikus szökőár zaklatja fel. A karácsonykor lecsapó cunami pusztításának láttán megmozdul a világ lelkiismerete, de az is kiderül, hogy még természeti pusztítás után sincs „tiszta” segítség a világon. Az amerikaiak létrehoznak egy regionális segélyszervezetet, amelyből kihagyják az Európai Uniót. Az EU válaszként dacosan 200 millió dollárral több segélyt ajánl, mint Bush kormánya. A politika a könyörületet is könyörtelenné teheti.
Január végén a 2004 novemberében ismét elnökké választott Bush megtartja beiktatási beszédét, amely felér egy valóságos politikai szökőárral. A beszéd előrevetíti az év amerikai politikájának legfontosabb vonásait. Jelzi, hogy az iraki intervenció kudarca ellenére a Fehér Ház nem akarja (de nem is tudja) csökkenteni a katonai jelenlétet. A teljes káosz útjában ma már csak az amerikai hadsereg áll. Mi több, a beszédben felbukkan egy újabb amerikai regionális beavatkozás lehetősége. A célpont ezúttal Irán lenne, ahol (mintegy reakcióként) az őszi választásokon a primitív vallási fanatizmus képviselője foglalta el az elnöki széket.
Az év során kibontakoznak ennek a politikának a belső ellentmondásai. Bush az iszlám (Irakban többségben lévő) síita ágának kezébe adja a hatalmat. Ez összeférhetetlen az Irán elleni beavatkozás tervével, hiszen Irán éppen a síita iszlám legfontosabb hatalmi bázisa. Ez az ellentmondás is végigkíséri az egész esztendőt.
MÁRCIUS-ÁPRILIS. Megkezdődik a német szociáldemokrácia válsága, amely majd az év legfontosabb európai eseményéhez fog vezetni. A válság alapja kettős. Az egyik: gyakorlatilag megállt a „német lokomotív”; stagnál Európa legnagyobb gazdaságának növekedése. A második: ötmillió fölé emelkedik a német munkanélküliek száma. Schröder kancellár elvileg helyes utat választ, amikor az Agenda 2010 elnevezésű gazdasági csomaggal, korlátozások és szigorítások rendszerével megpróbálja átszervezni a távlatilag finanszírozhatatlan német jóléti államot. Ez viszont óhatatlanul szembefordítja a rendkívül erős szakszervezeti mozgalommal.
Áprilistól kezdve feltárulnak a Putyin vezette Oroszország belső gyengeségei. Gazdaságilag Putyinnak az egész évben kettős nyomás között kell lavíroznia. Az általa gazdasági és pénzügyi pozícióba emelt szakemberek ellenállnak az állami beavatkozás és újraállamosítás tendenciáinak – amelyet az ugyancsak Putyin által hatalmi helyzetbe hozott fegyveres szervezetek (ex-KGB, hadsereg) embereinek nagyhatalmú lobbija támogat. Közben Kirgizisztánban elkergetik a szovjet korszakból örökölt elnököt. Az első mohamedán többségű volt szovjet köztársaság, amely megkísérli a kitörést. Ez a megmozdulás is meghatározó jellegzetessége lesz az egész 2005-ös esztendőnek: a Putyin-rezsim legnagyobb aggodalma marad, hogy érvényesül-e a dominóhatás az Oroszország déli peremén húzódó mohamedán köztársaságokban, a kínai határtól egészen a Kaukázusig.
MÁJUS-JÚNIUS. Kibontakozik Nyugat-Európa sokoldalú és ellentmondásos válsága, amely egyben az Európai Unió jövőjét is meghatározhatja. Angliában Tony Blair harmadszor is győzelemre viszi a Munkáspártot, ám a Labour parlamenti többsége összezsugorodik. Németországban a szociáldemokraták elvesztik Észak-Rajna-Vesztfáliát, utolsó és legfontosabb tartományi bázisukat. Schröder merész manőverbe kezd. Előbb pártjával elfogadtatja, hogy előrehozott választásokat kell tartani, majd ezért szándékosan elveszíti a bizalmi szavazást a parlamentben. Ez kötelezi a köztársasági elnököt, hogy megfelelő türelmi időn (21 plusz 60 napon belül), tehát legkésőbb szeptember 18-ára kiírja az általános választásokat. Május legvégén a francia, majd június elején a holland népszavazás elutasítja az Európai Unió alkotmánytervezetét. Ezzel új profilt kap az Európai Unió válsága.
Az amerikai kormány hármas választ ad: 1. A Fehér Ház felismeri, hogy a két elutasítás mögött az európai típusú jóléti állam válsága húzódik meg. Ezért bizonyítottnak látja az amerikai – és szélesebb értelemben az angolszász – gazdasági modell fölényét. 2. A Bush-kabinet szorgalmazza Románia, Bulgária, majd utóbb Törökország felvételét az Európai Unióba. Ez (a három ország már érvényes NATO-tagsága mellett) közvetlen szárazföldi kapcsolatot teremtene az egész közel-keleti válságövezettel, beleértve a régió ex-szovjet köztársaságait is. 3. Új stratégia bontakozik ki, amely már a 2004-es ukrajnai fordulat óta érezhető. Célja: kiszorítani az orosz befolyást a Fekete-tenger medencéjéből.
Az első hat hónap jóformán valamennyi fontos régióban megérlelte a „harag gyümölcseit”.
KÖZEL-KELET. Az iraki háború felborította a régió egymást sakkban tartó iszlám államainak kényes egyensúlyát. Az iszlám diktatúrák (mindenekelőtt Irak és Irán) harcát az egész régió általános káosza váltotta fel. Az iraki háború stratégiai következményeként a térség hegemón állama, az ortodox iszlám vallási diktatúráját megvalósító Irán lett, ahol az új államfő nyíltan meghirdette, hogy Izrael államot el kell pusztítani. Ez az izraeli-palesztin konfliktust még megoldhatatlanabbá tette. Így Izraelben belpolitikai válság kezdődött. Saron miniszterelnök, akit az izraeli jobboldal vezetőjének tekintettek, most a centrumban találta magát. Új pártot alapított, amelyhez a Munkapárt eddigi vezetője, Simon Perez is csatlakozott. Ez a képtelen szövetség került középre a balra radikalizálódó Munkapárt és a jobbra radikalizálódó Likud (Sharon volt pártja) között. Ez „kedvező esetben” is azt jelenti, hogy a március 28-i választásokig több hónapnyi zavar és terméketlen belharc vár Izraelre. Kedvezőtlen esetben pedig beláthatatlan ideig megoldatlan marad az izraeli-palesztin konfliktus.
EURÓPA. Két meghatározó országban két ellentétes politikai modell született. Németországban a szeptemberi választások után novemberig tartott, amíg megalakulhatott a választásokon győző keresztény pártok és a szociáldemokraták nagykoalíciója. Az új kormány kemény és bátor intézkedéseket jelentett be, amelyek példamutató elszántsággal néznek szembe a német gazdaság – egyben az európai jóléti modell – problémáival. Ez a megoldás nem terheli új külpolitikai problémákkal az Európai Uniót.
A másik modell: Lengyelország. Itt a kora őszi választások elsöpörték a kormányzati pozícióból a fokozatosan szociáldemokratává lett lengyel kommunista utódpártot, s egy ultrakonzervatív és egy jobboldali liberális párt győzelmét hozták, amelyek eleve koalíciót ígértek a választóknak. Ám az ultrakonzervatív párt, amelyet a bigott politikai katolicizmus és harcos euroszkepticizmus jellemez, kiszorította jobboldali liberális partnerét, s vezetője lett az államfő. A berlini toleranciával szemben áll Varsó intoleranciája; a gazdasági nehézségekkel való német szembenézéssel ellentétben áll a gazdaságpolitika hiánya az új lengyel vezetésben. A berlini modellel szemben a varsói többszörösen is megterheli az európai külpolitikát. (Példa: Varsó csatlakozik Amerika rakétaelhárító, „csillagháborús” rendszeréhez. Az irányzat világos: egyoldalú igazodás a Bush-kormány politikájához, párosulva a moszkvai kapcsolatok rohamos romlásával és az Európai Unióval szemben tanúsított végletes ellenszenvvel.)
Íme: a „harag gyümölcseinek” 2005-ös termése. És ez csak a „klasszikus” politika. Mintegy „ráadásként”, a klasszikus politika keretein kívül, a londoni merényletsorozat és a párizsi külvárosok lángjai felidézték az európai „belső dzsihád” tartós fenyegetését. Végezetül pedig: a természet a pakisztáni földrengéssel búcsúztatta a cunami-pusztítással nyitó évet. Úgy gondolom, jogos az aggódó kérdés: vajon milyen gyümölcsöket érlel a 2006-os esztendő?
