Nők és a kártya – rossznyelvek szerint ezt a két kategóriát jelölte meg legfontosabb kedvteléseként néhány évvel ezelőtt Székely Péter, a Transelektro Csoport első embere, ám az érintett a Figyelő kérdésére válaszul mosolyogva cáfol. Azt azért utóbb elismeri, hogy barátaival alkalomadtán verik a blattot, de természeténél fogva hűségesnek mondja magát. Egyetlen aprócska megszakítástól eltekintve például 43 éve dolgozik a Transelektrónál, fokozatosan az elnöki pozícióig küzdve fel magát. „Talán már ráfér a vérfrissítés a cégre” – ecseteli a helyzetet a nagyvállalat egyik korábbi munkatársa. Igaz, ami igaz, a szebb napokat látott Nádor utcában, az OTP főhadiszállásától egy kőhajításnyira sétálgatva, hamisítatlan „retróérzést” árasztó épületbe botlik a járókelő. A „Spenótház visszatér” címre jó eséllyel pályázó ingatlan a Transelektro Csoport székháza. Az ötvenes évek végi – vagyis az alapításkori – állapottól legfeljebb az választja el az épületet, hogy a falakon hiába keresni Lenin, Marx és Engels portréit. No meg a belső udvari parkolóban felsorakozott elegáns felsőkategóriás személyautók, amelyek félreérthetetlenül arról árulkodnak, hogy a Transelektro-vezér Székely Péter, valamint fiai, Balázs és Gábor, egyaránt a fedélzeten vannak. Az enyhén nyomasztó hangulat bentebb sem enged a szorításból, sőt, az elnök dolgozószobáját is belengi. Olyannyira, hogy a székház egyik legtágasabb helyisége berendezésének több eleme beférne akár a Fábry Sándor-féle Dizájn centerbe is.
A Duna Plaza megnyitóján. A Horn-kormány idején átadott bevásárlóközpont sikere hívta életre az ingatlanüzletágat.
MOSZKVÁTÓL DELHIIG. A Műegyetemen szerzett erősáramú villamosmérnöki diplomával a tarsolyában Székely Péter segédüzletkötőként kezdett a Transelektróban 1962-ben, mindössze öt évvel a nagykereskedelmi vállalat alapítása után. A Nádor utcai székház egyik apró, harmadik emeleti szobáját belakó agilis fiatalember igyekezett hasznossá tenni magát, s akkurátusan látott neki a szamárlétra megmászásának. A lassú kaptatás éveit követően az 1970-es esztendő igazi áttörést hozott a karrierjében: a Transelektro moszkvai képviseletének élére küldték ki. A harmincadik életévét még el sem érő segédüzletkötő sikere prózai: a Transelektro akkori legfontosabb kereskedelmi képviselete vezetőjének magánügyei okán „nézeteltérése támadt” a helyi hatóságokkal, ezért távozni kényszerült. Az oroszul már akkor is kiválóan beszélő, ügyesen helyezkedő segédüzletkötőben pedig jobban megbízott az akkori főnökség, mint egy kiszolgált káderben, akivel – vélték – az elődjéhez hasonlóan valószínűleg csak gondok lettek volna. Így nyílt meg a lehetőség Székely előtt, aki ötévnyi kint-tartózkodás alatt szépen felfuttatta a szovjet főváros Transelektro-képviseletét, amely azután rubel százmilliókban mérhető éves forgalommal gazdagította a vállalatot. Székely sem járt persze rosszul, hiszen ezzel a lehetőséggel kellőképpen megalapozta jövőjét, pótolhatatlan, máig kamatozó kapcsolati tőkét halmozva fel az akkori Szovjetunióban.
Nem meglepő, hogy nem szürke üzletkötőként érkezett vissza: az atomenergetikai osztály vezetői székébe invitálták. A vállalat ekkortájt kezdett szovjet atomerőmű-berendezésekkel kereskedni, hamarosan meg is született az egyezmény a paksi eszközök leszállításáról. A Transelektro figyelme ekkoriban fordult India felé, komplett erőmű-berendezések szállítására próbáltak üzleteket szerezni az ázsiai országban. Az erre az időre már rutinos külkereskedő hírében álló Székelynek mindez alkalmat teremtett ázsiai kapcsolatrendszerének megalapozására, amit hamarosan kamatoztatni is tudott: 1985-ben a kormányzat – Székely szavaival élve – „kölcsönvette” egy időre a Transelektrótól, hogy kereskedelmi főtanácsosként alkalmazza Új-Delhiben. Székely a megfontoltságot és az emberi tényező nagyra értékelését tartja az Indiában megismert keleti üzleti kultúra legfőbb erényeinek. A türelem lehetőséget teremt a megalapozottabb döntésekre, bármennyire is nem életszerű ez a mentalitás a mai rohanó világban.
Az indiai évek az akkoriban általános iskolás Székely-fiúk, Gábor és Balázs számára is meghozták a maguk tanulságát, akik az európaiak számára speciális, ám az ottani viszonyok szerint átlagos mikroklímában, a Springdales Public School kulturális olvasztótégelyében készültek az életre. Székely fontosnak tartotta, hogy a fiúk ne a jövevények számára fenntartott zárt övezetben csiszolódjanak, ők pedig egyfajta adottságnak tekintették, hogy a papa örökébe lépjenek. Bár az ismerős fiúálmok dédelgetésében sem maradtak le kortársaiktól, Székely tekintélye – amelyet mellesleg sikeres pályafutása egyik kulcsaként tart számon – eléggé meggyőzőnek bizonyult. Aztán, ahogy a nagykönyvben meg van írva, a stafétabottal a kézben Gábor a Transelektro gyakornokaként hagyta el az iskolapadot, bár egy kereskedelmi bank projektfinanszírozási főosztályán is ügyködött két évig. Balázs pedig értékpapírcégnél forgolódott, majd saját cégénél dolgozva csatlakozott 2002-ben a csapathoz.
PRIVATIZÁCIÓ. Talán a viszonylagos elszigeteltség és a távolság miatt, de Székely úgy emlékszik, hogy amikor kereskedelmi tanácsosi kinevezése megszűntével a rendszerváltás után, 1990-ben hazatért, meglepődött az eseményeken, és főként a változások mélységén. Állásgondja nem volt, jutott számára poszt a keleti piacok összeomlása miatt több sebből vérző Transelektrónál, amely elkerülte a legfőbb buktatót, a korszakra meglehetősen jellemző szalámipolitikát. Abban persze, hogy a vállalatot nem szabdalták darabokra és nem adták el az értékesebb részeit, elévülhetetlen érdeme volt a menedzsmentnek, amely külföldi tőkéről hallani sem akart. Ezért a Munkavállalói Résztulajdonosi Programot (MRP) a menedzsmenti kivásárlással kombinálva maguk privatizálták a céget. Mintegy 600 millió forintnyi Egzisztencia-hitel felhasználásával Székely és tizenegy vezetőtársa többségi tulajdont szerzett az egykor hatalmas, de akkortájt gyakorlatilag az életben maradásáért küzdő, jókora létszáma mellé csapnivaló hatékonyságot öröklő kereskedelmi vállalatban. És – apróbb személyi változásokkal – azóta is maguk tulajdonolják a Transelektrót.
Hogy a Nádor utcában mindezek után mi indította el a mostanában tapasztalható erjedést, azt nehéz volna megmondani, ám annyi bizonyos: a vállalaton belül mára megfogalmazódott az igény a hosszú évek óta változatlan formában működő struktúra reformjára. Akadnak, akik szerint az újrahangolás válasz az új idők szavára. Egyik informátorunk ellenben a Székely-fiúk mind nagyobb teret követelő fellépésének tulajdonította az átalakítást. Mindazonáltal, noha Székely Péter nem tagadja, hogy foglalkoztatja a visszavonulás gondolata, egyelőre ő viszi a prímet, s építi a kapcsolatokat bal- és jobboldalon egyaránt. S olajválság ide vagy oda, a maga részéről továbbra is a fosszilis tüzelőanya-
gokra alapozott megrendelésekben bízik, igaz, a biomasszában vagy a geotermikus energiában is lát fantáziát. Továbbá nem feledkezik meg szíve paksi csücskéről: egyfelől a magyarországi reaktorok élettartamának meghosszabbítása mellett kardoskodik, másfelől újabb erőmű megépítésének szükségessége mellett foglal állást. Márpedig az elmúlt bő egy év olajár-robbanásának hatására szinte világtendencia, hogy egyre több ország próbál ismét az atomenergia felé fordulni, azaz ez utóbbi elképzelései ma már nem is tűnnek különösebben irreálisnak.
