Miután mind a négy parlamenti párt elnöke állást foglalt a 2010-es, illetve a „mielőbbi” eurócsatlakozás mellett, majd az ország legjelesebb közgazdászai közül kilencen hasonlóképpen nyilatkoztak, a valutauniós tagság annyira előnyösnek tűnik, hogy annak esetleges hátrányaival – úgy tűnhet – nem is érdemes foglalkozni.
RÓNA PÉTER, üzletember, az ELTE jogi karának szenátora és vendégtanára
AZ EURÓ ÉS A BÜDZSÉ. De valóban annyira előnyös lenne ez a 2010-es belépés, hogy annak elhalasztása behozhatatlan károkat okozna a magyar nemzetgazdaságnak? Nem lehet, hogy a maastrichti kritériumok teljesítése nem felel meg az ország tényleges gazdasági érdekeinek, és gyakorlatilag teljesíthetetlenek, függetlenül attól, hogy a kormány milyen gazdasági politikát folytat?
Az euró bevezetését a véleményformálók túlnyomó többsége az államháztartás reformjához, a költségvetési deficit csökkentéséhez kapcsolja. Az államháztartás valóban mélyreható reformokat igényel, és a költségvetési hiány valóban fenntarthatatlan. De ezek összekapcsolása az euróval csak akkor indokolt, ha a maastrichti követelményekben egy felzárkózó ország gazdasági érdekeit szolgáló feltételrendszert látunk. Maastricht azonban nem szolgálja a felzárkózást, annak teljesítése nagyon kedvezőtlen mellékhatásokkal járna. Érdemes közelebbről megvizsgálni az ominózus követelményeket:
1. Az államadósság ne haladja meg a GDP 60 százalékát. A tizenkét euróövezeti tagállam közül mindössze öt – s a zóna együttes GDP-jéhez csupán 21,7 százalékkal hozzájáruló – ország felel meg ennek a követelménynek. Mi több, az euróövezet tagállamainak a GDP-vel súlyozott átlagos eladósodása ma már meghaladja a 71 százalékot. Ha viszont az összes uniós tag átlagát nézzük (tehát azokat is belevesszük, amelyek még nem vezették be az eurót), az átlag valamivel 64 százalék fölötti. Szembetűnő, hogy az újonnan csatlakozó országok eladósodása jóval elmarad azoktól, amelyek már bevezették az eurót. De ha az euróövezet tagjainak eladósodása meghaladja GDP-jük 70 százalékát, miért kellene az újonnan csatlakozóknak ezt a számot 60 százalék alatt tartani?! Továbbá, ha ezt a korlátot betartják, miként tudják a felzárkózást finanszírozni, miközben elődeik példája éppen azt mutatja, hogy ez a legtöbb esetben lehetetlen?!
2. Az államháztartás éves deficitje ne haladja meg a GDP 3 százalékát. Az euróövezet átlaga még éppen, hogy a 3 százalék alatt van, de az is lehet, hogy 2005-ben már fölé kerül. A tizenkét országból hét teljesíti ezt a követelményt, de ezek együttesen a zóna GDP-jének kevesebb mint 30 százalékát adják. Az összkép csak elenyészően javul, ha az újonnan csatlakozó országok számait, adatait is hozzávesszük. Itt is felmerül tehát a kérdés: ha az EU majd’ egésze, illetve maga az euróövezet nem teljesíti ezt a feltételt, miért kellene erre kényszeríteni a bebocsátásra várókat? A háromszázalékos határ a tőkepiacok feltételezett tűrésküszöbe. Ez az a szint, ami alatt a deficit várhatóan finanszírozható, méghozzá olyan feltételek mellett, amelyeket a zónába tartozó többi országnál is alkalmaz a piac. A magyar államháztartás jelenlegi hiánya azért aggályos, mert nem biztos, hogy azt a piac akkor is könnyedén fogja finanszírozni, amikor a kamatszintek – mint most – elkezdenek emelkedni. Az igazán nyomós ok a deficit rendbe hozására tehát nem Maastricht, hanem az, hogy ha így folytatjuk, a piac Magyarországot kétes adósságú országnak tekinti majd.
3. A hosszú távú kötvényhozam alakulása. Az újonnan belépők hosszú távú (tízéves) kötvényhozama legfeljebb 2 százalékponttal haladhatja meg a megelőző évben a három legalacsonyabb inflációval rendelkező EU-ország átlagát. Sajnos ez az adat Magyarország esetében kirívóan különbözik minden más ország adatától: közel 2,5 százalékponttal haladja meg a tagországok összességének átlagát, és 1,3 százalékponttal magasabb, mint a hozzá legközelebb álló Ciprusé. Azon lehet, és talán kell is vitatkozni, hogy ez a rossz szám minek tulajdonítható – a csúnya ikerdeficitnek, a Magyar Nemzeti Bank sajátos kamatpolitikájának, vagy, amint az ellenzék mondja, a kormány piaci hitelvesztésének -, de a magas magyar kötvényhozam csökkentése kiemelt figyelmet érdemelne.
4. Az éves infláció legfeljebb 1,5 százalékponttal haladhatja meg a megelőző évben a három legalacsonyabb inflációval rendelkező EU-ország átlagát. Az infláció nemkívánatos jelenség, és fokozottan nemkívánatos az inflációs eltérés egy önálló pénzzel rendelkező gazdasági zónán belül. Maastricht egy olyan alacsony inflációs küszöböt írt elő, amelyen belüli ingadozások nem okozhatnak komolyabb feszültséget. Csakhogy ez az érvelés addig jogos, amíg a tagállamok gazdasági fejlettsége összehasonlítható szinten van. Amikor ugyanis egy kevésbé fejlett ország egy fejlett gazdasági tömbhöz csatlakozik, a felzárkózó ország termelékenysége gyorsabban nő mint a fejletté, ez a növekedés jövedelemátcsoportosítással jár, ami az infláció emelkedéséhez vezet. Ezt a jelenséget magyarázza a Balassa-Samuelson elmélet, miszerint a felzárkózó országok inflációja meghaladja azét a tömbét, amelyhez a felzárkózás történik. Ez a különbözet Magyarország esetében mintegy 1,1-1,3 százalékpontra tehető. Ha tehát az elvárás 3 százalék a hasonlóan fejlett országok esetében, elvileg vagy azt kellene, hogy mondja a maastrichti kritérium, hogy a mi esetünkben a Balassa-Samuelson hatás nélkül kiszámított infláció nem haladhatja meg az 1,7-1,9 százalékot, vagy pedig azt, hogy az elvárás három százalék plusz a Balassa-Samuelson-féle 1,1-1,3 százalék, tehát 4,1-4,3 százalék. De egyiket sem mondja. Mivel Maastricht nem foglalkozott a felzárkózásból fakadó inflációval, az általa kijelölt három százalék éppúgy vonatkozna Nagy-Britanniára (ha az valamikor elszánná magát a csatlakozásra), mint a felzárkózó Magyarországra. Ez viszont irreális elképzelés.
5. Árfolyam-stabilitás. E feltétel a forint egy megadott sávon belüli maradása a csatlakozást megelőző időszakban. Ennek a teljesítése önmagában is rendkívül összetett kérdés, így annak részletes elemzésére itt most nem térek ki. A fentiekből azonban levonható egy talán meglepő következtetés: az előbbi négy feltétel teljesítése szinte kizárja ennek az ötödiknek az elérését. Ha ugyanis egy kis gazdaság teljesíti a maastrichti kritériumokat, miközben az Európai Unió GDP-vel súlyozott tagországainak 70-80 százaléka nem, akkor annak a kis országnak a valutája várhatóan felértékelődik, majd a felértékelődés hatására versenyképessége veszélybe kerül. Így a kiváló egyensúlyi teljesítményekhez más, kedvezőtlen mutatók csatlakoznak, amelyek e kis ország fizetőeszközét instabillá teszik. Persze az is előfordulhat, hogy a felértékelődésből eredő versenyképesség-vesztés jelei akkor jelennek meg, amikor a csatlakozás folyamata már megállíthatatlan. Ez történt Írországgal. Az 1996-2000-es átlagos 9,5 százalékos ír GDP-növekedés a csatlakozás után 2 százalék körülire apadt. Mindössze három év leforgása alatt Írország az EU egyik legolcsóbb országából az egyik legdrágább lett. A versenyképesség lelohadt, a növekedés gyakorlatilag leállt. Szintén figyelmeztető az olasz, illetve a német tapasztalat. Az olasz gazdaság növekedése (mint a magyaré) az exportra épül és az olaszok versenyképességüket a líra szinte folyamatos leértékelésével biztosították. Az eurózóna-csatlakozással ez a lehetőség megszűnt, és az olasz GDP-növekedés mára nullára csökkent. Németországban – azzal, hogy a politikai egyesüléssel egyidejűleg a nyugat- és a keletnémet márkát 1:1 arányban egyesítették – a volt NDK fizetőeszközének értéke egyik napról a másikra legalább a négyszeresére emelkedett. Az ebből fakadó versenyképesség-romlás pedig az egész német gazdaságot a padlóra vitte.
KOMOLY BAJOK FORRÁSA. Mindebből az következik, hogy az euróövezethez való csatlakozás az ország legfontosabb gazdaságpolitikai eszközeinek feladását jelenti. Ez a lépés akkor indokolt, ha a konvergencia már olyan szintet ért el, hogy sem a várható, sem pedig a váratlan külső és belső sokkok nem lesznek más hatással rá, mint az övezet más tagjaira. Így lehetséges a sokkok egységes kezelése, és így válnak feleslegessé a nemzeti gazdaságpolitikai eszközök. Ha a konvergencia még nem érte el a szükséges szintet, a feladott nemzeti gazdaságpolitikai eszközök hiánya komoly bajt okozhat (lásd az említett ír, német vagy olasz példát).
Sokan állítják, hogy az euróövezetnek égető szüksége van az úgynevezett strukturális reformokra, azaz a tőke fokozottabb jutalmazására a munkával szemben. Az így vélekedők szerint a túlzott szociális juttatások, a magas munkabér és a túlbürokratizált államháztartás az euróövezet gazdasági gondjainak fő okozója. Lehet. Az viszont biztos, hogy Európában a növekedés megtorpanása az euró bevezetésével kezdődött, miközben a kifogásolt szociális juttatások jóval korábbi keletűek. Maastricht elsősorban az infláció visszaszorításának jegyében született, feltételei a tőke- és pénzpiac érdekeit hivatottak védeni. Meglepő, és érthetetlen, hogy a maastrichti feltételrendszerből kimaradt minden olyan tényező és mutató, amely a reálszféra versenyképességét, kapacitását és általános egészségi állapotát hivatott jelezni. De a reálszféra igényeinek semmibevétele – még akkor is, ha az az árstabilitás nevében történik – előbb-utóbb megbosszulja magát.
A mastrichti feltételek teljesítése nem jelenti azt, hogy a felzárkozó ország tényleg felzárkózott. És ha nem zárkózott fel (mint ahogy 2010-re mi nem is fogunk, függetlenül a feltételek esetleges teljesítésétől), kockázatos lemondania a szükséges eszközökről. Az euróövezethez való csatlakozás tehát egy fontos cél, de a maastrichti kritériumok teljesítése, a teljesítés céldátumának megnevezése nem érdekünk. A cél elérését nem a maastrichti feltételek teljesítése, hanem a reálszféra tényleges konvergenciája szolgálja. Ehhez pedig az ikerdeficit jelentős csökkentése, az államháztartás gyökeres reformja, a magyar termelékenység növelése egyaránt elengedhetetlen feltétel.
Maastricht pedig, mint ahogy Romano Prodi mondta, „é una cretinata”.
