Plusz húsz perc. A hasonló súlyú szövetségeseknek jutó félóra helyett ennyivel több időt töltött Bush amerikai elnök társaságában a magyar miniszterelnök az Oval Office-ban. Ez a húsz perc annak a józan politikának szólt, amely a „szoclib” kormányt a regionális stabilitás fontos tényezőjévé teszi. Washingtont hagyományosan is ez érdekli elsősorban. Most pedig fel is értékelődött ez a politika. A régió egyetlen középhatalma, Lengyelország az első menetben nem tudott elnököt választani és a döntés október 23-ára halasztódott. A németek „nagy koalíciója” – noha hétfőn a konzervatív Angela Merkel győzelmével véget ért a kancellári székért vívott méltatlan párbaj – ingatagságot injekcióz az első számú európai NATO-szövetséges politikájába.
Mégis, ezek a gondok a világ legerősebb országának elnökét sokkal kevésbé aggasztják, mint a republikánusok válsága. Ennek az egyik összetevője a republikánusok képviselőházi és – enyhébb formában – szenátusi vezetésének kínos botránya. A képviselőházi ügy főszereplője Tom DeLay, a Ház többségi, republikánus frakciójának vezetője, akit „Texas állam kampányfinanszírozási törvényének kijátszására irányuló összeesküvés” és pénzmosás ügyében vád alá helyeztek. DeLay kénytelen volt lemondani. Az ex-frakcióvezető (akit csak „Kalapács” néven emlegettek kongresszusi körökben) kemény kézzel fogta össze a frakciót, s ki tudta használni, hogy 1994-ben a republikánusok megszerezték a többséget, megtörve a demokrata párt negyven évig tartó képviselőházi uralmát. Ez jócskán megkeserítette Clinton életét – és megkönnyítette Bush számára politikai szándékainak érvényesítését.
TÖRÉSVONALAK. DeLay bukásával megnőtt a lehetősége annak, hogy jövőre a félidős kongresszusi választáson a republikánusok tíz év után újra elveszítik a képviselőházi többséget. Ez súlyos nehézségek elé állítja Bush elnököt hatalmának hátralévő három esztendejében.
Mi több, a DeLay-korszak csúfos vége feltárta a republikánus párton belül húzódó mélyebb és elfelejtett törésvonalat. Newt Gingrich, a republikánus jobbszárny karizmatikus vezetője dolgozta ki bő tíz évvel ezelőtt a pártot egyesítő, Contract with America (Szerződés Amerikával) nevű programot, azt a stratégiát, amellyel 1994-ben megszerezte a republikánusok számára a képviselőházi többséget. Gingrich lett a Ház elnöke, és nem volt titok, hogy a Fehér Ház lakója akar lenni. DeLay szervezte meg akkor azt a politikai puccsot, amely Gingrich lemondásához vezetett, s szabaddá tette az utat Bush számára. DeLay bukását sokan Newt Gingrich politikai bosszújának tulajdonítják, és azzal számolnak, hogy Bush távozása után harcba indul az elnökségért. (A Newsweek megjegyzése: „Newt Gingrich most mérsékeltnek számít, ami csak azt mutatja, hogy a politikai inga mennyire kilengett jobbfelé.”)
A szenátusban aligha fenyegeti a republikánusokat a többség elvesztése. Mégis kínos, hogy frakcióvezetőjük, William Frist ellen a New York-i tőzsde eljárást indított „belső információk illegális hasznot hajtó felhasználása” miatt.
FŐBÍRÁK KULCSPOZÍCIÓBAN. A republikánus válság másik összetevője az amerikai legfelső bíróság új tagjainak kinevezése, ami már közvetlenül az elnököt érinti. Itt elvben életfogytig tartó stallumokról van szó. Így minden elnök igyekszik kihasználni a sors szeszélye által nyújtott lehetőséget, hogy politikailag hozzá közel álló emberekkel töltse be az üres pozíciókat. Ezzel jóval hivatali idején túl befolyásolni tud fontos döntéseket. (Bush is annak köszönheti az elnöki tisztséget, hogy 2000-ben, a botrányos választás utáni bírósági eljárásban az ő javára döntött a testület. Egyszerűen azért, mert többségben voltak a Reagan által kinevezett konzervatív főbírák.)
Az elnök számára most két nyitott hely adódott. A legfelső bíróság új elnökének, John Robertsnek a kinevezését csak liberális morgás kísérte. Roberts számukra túl konzervatív volt ugyan, de szakmai tudását elismerték. Az igazi botrány akkor robbant, amikor az elnök személyes fehér házbeli jogtanácsosát, Myers asszonyt nevezte ki a második üres helyre. A minden bírói gyakorlat nélküli hölgyről – akinek jóváhagyása nélkül egy szelet papír sem kerülhet az elnöki íróasztalra – maga Bush mondta: „Pitbull, 36-os cipőben.” Az elnököt támogató sajtó is érezte, hogy a Fehér Ház túl-
lépte a tűréshatárt. (Wall Street Journal vezércikk: „Cimborák”; National Review: „Ahhoz képest, hogy Caligula a lovát szenátornak nevezte ki – nem is olyan rossz döntés”; New York
Times: „Az elnök legfőbb gondja, hogy népszerűségi indexe rendkívül alacsony, 40 százalékos szinten stagnál.”)
Ilyen háttér előtt az ötven perc különösen megbecsülendő.
